Lukács György

Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon

Az a jelszó, hogy az ifjúsági mozgalom szervezetileg függet­len legyen a felnőttek pártjától, történelmileg a legszorosab­ban összefügg az opportunizmus elleni harccal. Minden való­ban fontos szervezeti kérdéshez hasonlóan e kérdés is csak a politikai-történelmi helyzettel és a proletár osztályharc pilla­natnyi állásával szerves összefüggésben kezelhető. A szerve­zeti kérdés minden elméleti kérdésfeltevés gyakorlati kicsúcsosodása, az a pont, ahol az utak valóban elválnak egymás­tól. A centristáknak a kommunista Internacionáléról folyta­tott vitájában – ha ellentétes irányban is, mint az ifjúsági mozgalom autonómiájának kérdésénél – igazolódott a legvilágosabban ennek az összefüggésnek a helyessége. A centris­ták, míg minden erejükkel a szervezeti „autonómiához” ra­gaszkodtak, hajlandóak voltak arra, hogy politikailag-elmé­letileg bármely elgondolható kérdésben engedjenek a kom­munista Internacionálénak. Másfelől viszont minden törekvé­sük arra irányult, hogy amennyire csak lehetséges, elszigetel­jék, a politikai összefüggésektől függetlenül kezeljék a szer­vezeti kérdések megvitatását; céljuk ezzel az volt, hogy a pro­letariátus kevésbé felvilágosult és tisztán látó tömegeiben ne tudatosodjon: a politikai állásfoglalások sorsa tulajdonképpen a szervezeti kérdéseken dől el.

A tévedések elkerülése végett mindig ebben az összefüggésben kell tárgyalni párt és ifjúsági mozgalom szervezeti összefüggésének kérdését; elemezni kell az osztályharc adott szakaszát, és ebből meg kell állapítani, hogy az adott pillanat­ban az együttműködés mely formája biztosíthat maximális átütőerőt a proletariátus számára. Az ifjúsági mozgalom ugyanis csak egy része a forradalmi proletariátusnak. Az összmozgalmon belüli „autonómiája” ennek megfelelően csak célszerű­ségi kérdésként, taktikai és nem elvi problémaként kezelhető; taktikai problémaként tehát, amely az osztályharc pillanatnyi állásának megfelelően változtatja alakját. „Autonómiája”, amely a harc egyik szakaszában életbe vágó szükséglet volt, egy másik szakaszban nagy veszéllyé válhat, hogy végül a harmadikban ismét az egészséges továbbfejlődés feltétlen követelményét képezze, így a kérdés tárgyalása során – véle­ményem szerint – nem ragadhatunk meg a szívünkhöz nőtt szervezeti önállóságra vonatkozó fényes emlékeknél; de elfogadhatatlannak tűnnek azok a törekvések is, amelyek az „if­júsági szindikalizmus” jelszavának ürügyén egyszer s minden­korra – az előbbihez hasonló dogmatikus módon – akarják elvetni az autonómia elvi megalapozását.

Már közhellyé vált, hogy az ifjúsági mozgalom szervezeti önállósága kívánatos és megvalósítandó minden olyan ország­ban, ahol nincs szilárd és önálló kommunista párt. Ahhoz, hogy az ifjúsági mozgalom és párt közötti összefüggést (egy­általán) konkrétan megvizsgálhassuk, fel kell vetni a kér­dést: vajon az ifjúsági mozgalomnak az az avantgarde-szere­pe, amelyből az önállóságért folytatott harcok kinőttek, és amelyen e harcok sikere alapul, igazolódhat-e az osztályharc minden szakaszában? Ha igennel felelünk e kérdésre, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy az ifjúsági mozgalom immár hagyományossá vált, nehezen kiharcolt önállóságát fel­tétlenül meg kell őriznünk a kommunista pártokkal szemben is.

Bármennyire is alátámasztani látszanak azonban az eddig összegyűjtött tapasztalatok azt a tézist, hogy az ifjúság min­dig a proletariátus legaktívabb és legforradalmibb része, ez mégsem fogadható el minden további nélkül abszolút igaz­ságként. A tézis dogmatikus általánosítása mindenképpen if­júsági szindikalizmushoz vezet, amely – a történelmi-dialek­tikus felfogástól (amely nem fogad el egyetlen ilyen „időtlenül-általános” igazságot sem) való minden más eltéréshez ha­sonlóan – szükségképpen bizonyos polgári-,,forradalmi” né­zetekhez közelít, így ebben az esetben bizonyos ideológiai kapcsolat jön létre a polgári-értelmiségi „ifjúsági mozgalmak­kal” (melyek tudomásom szerint különösen a háború előtti Németországban széleskörűen elterjedtek), amelyek abból in­dultak ki, hogy az ifjúság mint ifjúság, s éppen azért, mert ifjúság, feltétlenül haladóbb, „forradalmibb”, mint az őt meg­előző nemzedékek.

E nézetek mögött a nemzedéki kérdés történelmietlen, nem-dialektikus, dogmatikusan racionalista (tehát az engelsi szóhasználattal élve metafizikus) felfogása rejlik. A történel­mi valóságban a nemzedékek egymásra következése történel­mi-dialektikus folyamat. E folyamat lényegét meghatározott, konkrét tartalmak történelmi változása, dialektikus egymásra és egymásból következése képezi, s ezáltal az egyik „nemze­dékhez” tartozó emberek kora, a fiatal vagy idős „nemzedék­hez” való tartozás a hozzárendelés kérdése. A képviselt for­radalmi tartalmaktól függ tehát (és nem fordítva), hogy va­laki a fiatal nemzedékhez, annak „forradalmi” lényegéhez tar­tozik-e. „Az” ifjúság tehát nem, mint ifjúság forradalmi, az általa képviselt nézetek nem az ifjúság nézeteiként „forradal­miak”, hanem éppen megfordítva: az ifjúság akkor válik a haladás hordozójává, ha képviseli e nézeteket, amennyiben és amilyen mértékben e nézeteket képviseli. Ezzel azonban hamisnak bizonyult és elvetendő a kiindulópont. Először is meg kell állapítani a következőket: milyen nézetek testesítik meg (objektíve) a haladást; mennyiben képviseli ezeket az ifjúság az idősebb nemzedékekkel szemben; milyen mérték­ben áll fenn szociológiailag minden egyes adott esetben annak lehetősége és valószínűsége, hogy az ifjúság lesz a társadalmi haladás egyedüli, vagy legalábbis elsődleges hordozója.

A dolog lényegéhez tartozik, hogy a polgári szemlélet már csak azért sem nyomulhatott előre e helyes kérdésfeltevések irányában, mert nem volt képes a kérdést társadalmilag-történelmileg feltenni, és így általában megragadt a haladás „metafizikai” fogalmánál. A proletár ifjúsági mozgalom szá­mára ezért rendkívül fontos, hogy ne csináljon dogmát az if­júság avantgarde-szerepéből, a proletariátus legaktívabb, leg­forradalmibb részeként való felfogásából. Ehelyett meg kell vizsgálnia azokat a konkrét gazdasági, társadalmi és ideoló­giai feltételeket, amelyek következtében az ifjúság a proleta­riátus összmozgalmán belül e szerepkörben jelenik meg. Csak ha ezen az alapon, a konkrét elemzés felé nyomulunk előre, akkor tehetjük fel a következő kérdéseket: az osztályharc mely szakaszában olyanok a fiatal munkások harcának felté­telei, hogy ezek a forradalmi proletariátus legaktívabb élhar­cosaivá válhatnak? Milyen szakaszokban maradnak viszont el forradalmi tudatosság tekintetében felnőtt osztálytestvéreik mögött? Világos, hogy az e kérdésre adott választól függ az a probléma, hogy az ifjúsági mozgalom szervezetileg független legyen-e a kommunista párttól. Az ifjúsági mozgalom autonómiája ugyanis számunkra nem öncél, fétis, hanem eszköz ar­ra, hogy hatékonyabbá és ütőképesebbé tegyük a munkásif­júság részvételét a proletariátus osztályharcában.

E cikk szűk keretei nem teszik lehetővé a kérdés beható elemzését. Csak annyit kívánunk elérni, hogy a magyar ta­pasztalatok értelmezésén keresztül vitára ösztönözzünk a he­lyes kérdésfeltevés irányában. E tapasztalatok közül elsősorban a Tanácsdiktatúra bukása utániakat kell említenünk. Az elő­készület szakaszában ugyanis a magyar fiatalok magatartása teljesen megfelelt annak az elképzelésnek, amelyet a forrada­lomban betöltött szerepükről szoktunk kialakítani. A dikta­túra alatt politikailag a kommunista törekvések hajlíthatatlan támaszai voltak (így a párt kompromisszumával szemben a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség nevet vették fel), hő­siesen kivették részüket a Vörös Hadsereg harcaiból – talán csak a munkafegyelem helyreállításának kérdésében kellett ná­luk nagyobb akadályokat leküzdeni, mint a felnőtteknél. Köz­vetlenül a bukás után, a Peidl-kormány alatt is, a proletár Magyarország utolsó harcosaiként, a fiatalok emelték magasba a vörös zászlót. Amint azonban az egész mozgalom illegálissá vált, azonnal megszűnt az ifjúság vezető szerepe. Nem sze­retném, ha félreértenének: volt és ma is van számos fiatal elvtárs, aki csodálatra méltó hősiességgel végzi – felnőtt elvtár­sai oldalán – e munkát; a fiataloknak is megvannak a maguk mártírjai, nemcsak a korábbi teljesítmények, hanem a most végzett illegális munka következtében is. Senki sem állíthatja azonban (ha előítéletek nélkül szemléli a magyar helyzetet), hogy a fiatalok valóban a forradalom avantgarde-ját jelente­nék. Közülük egyesek – a felnőttek oldalán – részt vesznek az élvonalbeli harcokban.  Nagy tömegeik és korábban legjobb harcosaik jelentős része azonban ugyanazon forradalom utáni válságokat és „betegségeket” éli át, mint a felnőttek; a bátor­talanságot, az apátiát, a forradalomba vetett hit elvesztését, az ideológiai zavart. Meg kell állapítani azt is, hogy a fiatalokat sokkal mélyebben érintette e válság, mint a felnőtteket. A gondolkodás zavarai, az újra feléledt eklekticizmus, a ma­gyar depressziós „betegség”, a tolsztojánus erőszakellenes ideológia soraikban sokkal több áldozatot követelt, sokkal nehezebben volt leküzdhető.

Nem e tények megállapítása a legfontosabb most (a helyzet már megváltozott), hanem az okok megállapítására tett kísér­let. Azt hiszem, ebből a szempontból nem lesz felesleges arra utalni, hogy a magyar ifjúsági mozgalom gyengeségének és in­gadozásának oka ugyanaz, mint ami korábban erejének for­rása volt – s később, talán nem is olyan sokára, ismét az lesz. Ez véleményem szerint a fiatalok nagyfokú ideológiai önál­lósága a burzsoázia gondolat- és érzelemvilágával szemben.

A proletariátus, mint a tőkés társadalom terméke, ideoló­giailag mindaddig képtelen teljesen felszabadítani magát e társadalom alól, amíg azt teljesen meg nem semmisítette. Mi­nél régebbi, fejlettebb a kapitalizmus egy országban, minél fejlettebb és – a szokásos szóhasználat szerint – iskolázot­tabb az osztályharcban a proletariátus, annál mélyebben be­folyásolja gondolatait és érzelmeit a burzsoázia világszemlé­lete. Nemcsak az iskola fáradozik azon, hogy beleverje a pro­letariátusba ezt a világszemléletet, s ezáltal megmérgezze osz­tálytudatát; sok lehetőség van e megfertőződésre a „békés” osztályharc „normális” harcmódja (amelynek az opportunista vezető rétegek még a forradalom kellős közepén is hódolnak) során is. Az ifjúság gátlástalanabb kizsákmányo­lása; gazdaságilag kedvezőtlenebb szervezete; azok a jelen­tősebb nehézségek, amelyekbe e helyzet békésen kiharcolt „re­formok” által való „megjavítása” ütközik; a kapitalista tár­sadalommal szemben lehetővé vált nagyobb belső, szellemi szabadság, mint a „tapasztalatlanság”, a társadalmi struktú­rával való rövidebb érintkezés következménye – nagyjából ezekre a mozzanatokra gondolunk.

E mozzanatok a forradalmi fellendülés pillanatában vagy annak belső előkészítése folyamán döntő és máshol alig meg­található átütőerőt kölcsönöznek az ifjúságnak. Olyan időszakokban (például a magyar diktatúra és a világháború alatt), mikor a felnőtt proletariátus a burzsoázia ideológiai fertőzésének, a nacionalizmusnak stb. a tárgya, mikor annyira beleivódott, annyira leküzdhetetlennek tűnt számára a kapi­talista állam hatalma, hogy még csak kísérletet sem volt ké­pes tenni az ellenállásra, az ifjúság a maga naivan heroikus, spontán áldozatkészsége révén egyedül is felvehette a harcot. De a tőkés társadalom leküzdhetetlenségének megvetése az ifjúságnál – ha élcsapata tömegeit vesszük figyelembe – nem annyira a tőkés társadalom lényegének s ezzel együtt végső, halálos válsága bekövetkeztének teljesen tudatos és világos átlátásán alapult, mint a burzsoá vagy kispolgári előítéletek uralmától való ösztönös szabadságon; ezért olyan időszakok­ban, mikor a forradalom lefelé ívelő szakaszát éli, kisebb biztosíték ez az érzés, mint az egyébként megfontoltabb, öre­gebb osztályharcosok teljesen világos osztálytudata.

Annak oka tehát, hogy ma Magyarországon a felnőtteknek és nem az ifjúságnak van vezető szerepük, nem pusztán az illegális munka technikájához szükséges, a körülmények megkívánta nagyobb elővigyázatosság, hanem a harc egész módja: annak szükségessége, hogy egy látszólag kilátástalan harcot,  a győzelem biztos tudatában, nyugodtan, rendületle­nül, ideges túlzások nélkül és mégis eltökélten folytassanak. Általánosságban ismétlődik meg az, ami a diktatúrában csak egyetlen ponton jelent meg. Akkoriban az ifjúság példát mu­tatott a csatatéren az áldozatvállalás „gyors hőstetteiben”, ve­zetőre volt azonban szüksége, amikor a munkafegyelem hely­reállításának érdekében lassabb és tudatosabb áldozatokra volt szükség. Ma e tényállás az egész vonalon megmutatkozik. Az ifjúsági mozgalom és a párt gyorsan és a mozgalom szá­mára sikeresen levont minden következtetést e tényállásból. Míg a diktatúra előtt a KMP teljesen önállóan hagyta dol­gozni az ifjúságot, és csupán minden szükséges segítséget bocsátott a rendelkezésére; míg a diktatúra időszakában a kom­munisták minden erejükkel arra törekedtek, hogy az opportunisták törekvéseivel szemben megvédjék az ifjúság korlátlan autonómiáját, most párt és ifjúsági mozgalom között a legszorosabb szervezeti összefüggés áll fenn, olyan taktikai együttműködés, amelyben az ifjúság önként igazodik az összmozgalom egységes vezetéséhez.

Távol áll tőlem, hogy túlzottan messzemenő következte­téseket vonjak le e tapasztalatokból. Még a magyar ifjúsági mozgalom jövőjével kapcsolatban sem lenne ez helyes. Leg­feljebb annyit lehetne mondani, hogy számunkra párt és if­júsági mozgalom szerves összefüggése sem az egyik, sem a másik irányban nem dogma, hogy a jövő számára (az osztályharc mindenkori helyzetének, a párt és ifjúsági mozgalom helyzetének megfelelően) kölcsönösen szabadon akarunk hagy­ni minden utat az adott pillanatban elképzelhető, legnagyobb átütőerő eléréséhez. A kapcsolatok rugalmasságának követel­ménye viszont más országok számára is nagy jelentőségű. Csak a legszélesebb keretek között zajló, minden ország tapasztalatait figyelembe vevő vita hozhatná létre azonban a feltételek rögzítésének irányelveit; annak meghatározását, hogy milyen körülmények között milyen szervezeti forma a legkedvezőbb. Vitára ösztönözni – ez volt e néhány és szükségképpen felü­letes sor egyetlen szándéka