BEVEZETÉS

a marxizmus-leninizmus tanulmányozásához

A MARXIZMUS-LENINIZMUS

A MUNKÁSOSZTÁLY TUDOMÁNYOS VILÁGNÉZETE,

A KAPITALIZMUSBÓL A SZOCIALIZMUSBA VALÓ

ÁTMENET KORSZAKÁNAK FORRADALOMELMÉLETE

A marxizmus-leninizmus Marx és Engels forradalomelméletének, filozófiai, közgazdasági és társadalompolitikai nézeteinek logikusan egymásba épülő, egymással összefüggő rendszere, amelyet Lenin az imperializmus korszakában fejlesztett tovább és alkalmazott mindenekelőtt Oroszország viszonyaira. A marxizmus a XIX. század negyvenes éveiben, a munkásosztály alapvető érdekeinek: történelmi küldetésének; a kommunizmusért vívott harcának elméleteként alakult ki.

A marxizmus-leninizmus egyik leglényegesebb, központi eszméje: a proletariátus történelmi szerepéről szóló tanítás. A marxizmus a proletariátus történelmi szerepét, történelmi küldetését az objektív társadalmi valóság tényeivel, a társadalom fejlődéstörvényeivel összhangban, tudományosan és a proletariátus, a nemzetközi munkásosztály alapvető érdekeinek megfelelően egységes tanításként fogalmazza meg.

A marxizmus-leninizmus korunk legjelentősebb ideológiája, a társadalmi haladás, a forradalmi munkásmozgalom, a szocializmus és a kommunizmus ügyét következetesen szolgáló tudomány.

1./ A marxizmus kialakulásának

gazdasági-társadalmi feltételei

A marxizmus kialakulását a tőkés társadalmi-gazdasági alakulat létrejötte tette lehetővé. Marx és Engels először a Kommunista Kiáltványban határozták meg a kapitalizmus helyét a társadalom fejlődésének történetében és a kor meghatározásából vezették le a gépi nagyipari termelésre való áttérés társadalomformáló következményeit.

A nagyipar szerepe:

A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát az jellemzi - írták a Kiáltványban -, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.

Az ipar űzésének eddigi feudális vagy céhes módja ugyanis már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvő szükségletet. Helyébe a manufaktúra lépett. A Céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különböző testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes műhelyen belüli munkamegosztás.

De egyre tágultak a piacok, egyre nőtt a szükséglet. Már a manufaktúra sem tudta kielégíteni. Ekkor a gőz és a gépi berendezés forradalmasította az ipari termelést. A manufaktúra helyébe a modern nagyipar lépett, az ipari középrend helyét ipari milliomosok, egész ipari hadseregek főnökei, a modern burzsoák foglalták el.

A nagyipar létrehozta a világpiacot, amelyet Amerika felfedezése előkészített. A világpiac a kereskedelem, a hajózás, a szárazföldi közlekedés mérhetetlen fejlődését idézte elő. Ez viszont visszahatott az ipar terjeszkedésére, és amilyen mértékben terjeszkedett az ipar, a kereskedelem, a hajózás és a vasút, ugyanolyan mértékben fejlődött a burzsoázia, gyarapította tőkéit és szorította háttérbe a középkorból átöröklött összes osztályokat. ¹

A gépi nagyipari termelésre való áttérés korát az ipari forradalom korszakának nevezzük. Az ipari forradalom - amely a XVIII. század második felétől a XIX. század hatvanas-hetvenes évtizedéig zajlott le Nyugat-európában - tartalmát tekintve a manufaktúrától a gyáriparhoz vezető gazdasági-társadalmi folyamatot jelenti. Angliában és más országokban is a gépi nagyipari termelésre történt áttérés a textiliparban indult meg. A textilipar gépesítése maga után vonta, magával hozta maguknak a gépeknek a tömegtermelése igényét, ez pedig a kohászati eljárások meggyorsításának követelményét. A társadalmi átalakulás, új nyersanyag-lelőhelyek, új piacok bekapcso-

lódása a gazdasági életbe, ezzel együtt a szükségletek bővülése ösztönözte a természettudományok fejlődését, ez pedig magával hozta a találmányok tömegének megjelenését és a termelésbe való bevezetését /John Kay, James Hargreaves, Richard Arkwrigth, Samuel Crompton, Edmund Cartwright, James Watt, Henry Cort, Robert Fulton, George Stephenson, találmányai./ Mindez ismét visszahatott a társadalmi fejlődésre, megteremtette a kapitalizmus műszaki alapját, fejlesztette és megszilárdította a kapitalizmus gazdasági-társadalmi rendszerét. A gyárrendszer nagymértékben társadalmasította a munkát. A manufaktúra-munkásokból, az iparba áramló parasztokból és a tönkretett kézművesekből kikovácsolódott a modern nagyipari proletariátus.

A kapitalizmus két alapvető osztályáról és a proletariátus történelmi szerepéről:

Marx és Engels a burzsoáziának a gépi nagyipari termelésre történt áttérésben játszott szerepével kapcsolatban már a Kommunista Kiáltványban rámutattak, …"amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja.

Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a munkabérét; akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb.

Az eddigi kis középrendek, a kisiparosok, kiskereskedők és járadékosok, a kézművesek és parasztok, mindezek az osztályok a proletariátusban süllyednek; részben azért, mert kis tőkéjük nagyipar űzésére nem elegendő és a nagyobb tőkések konkurenciáját nem bírja ki, részben azért, mert szakmai ügyességüket új termelési módszerek elértéktelenítik. Így toborzódik a proletariátus a népesség minden osztályából.

Marx és Engels mindenekelőtt abból indult ki, hogy a termelés, az ipar fejlődése magával hozza a munkásosztály számszerű növekedését. Az iparilag fejlett országokban a munkásosztály a társadalom túlnyomó többségét alkotja.

A nagyüzemek általánossá válása a munkásosztály számára fontos következményekkel jár. Ahhoz, hogy több ezer dolgozó hasznosan tevékenykedhessen, megtermelhesse a tőkés profitot, a termelés magas fokú szervezettségére, fegyelmezett, ösz-

szehangolt munkára van szükség. A nagyipar a munkásokat fegyelemhez, szervezettséghez szoktatja. Az a körülmény, hogy több ezer ember egy helyen dolgozik, kedvező feltételeket teremt a munkások gazdasági és politikai szervezkedéséhez is.

A nagyüzemben a munkások egymásra vannak utalva, a termelés egy-egy fogaskerekét vagy a fogaskerék egyetlen fogát alkotják. Az egymásra utaltság jelentkezik akkor is, amikor a tőkéssel szemben egyik-másik követelésüket akarják elérni. Az összetartozás és összefogás, egyesítés szükségességének felismeréséhez a nagyüzemi munkakörülmények eleve kedvező alapot adnak.

Vannak az egyesítés ellen ható tényezők is /eltérő szakmai érdekek, konkurencia stb./, ezért a munkásság egysége tudatos harc eredménye lehet.

Marx és Engels rámutat, hogy valamennyi, a burzsoáziával szemben álló osztály közül egyedül a proletáriátus a valóban forradalmi osztály. Életfeltételeiben már mezsemmisültek a régi társadalom életfeltételei, s ez az osztály az összes eddigi uralkodó osztályoktól eltérően csak úgy juthat hatalomra, ha mindenféle kizsákmányolást megszüntet. Minthogy érdekei a többi dolgozó érdekeit is kifejezik, a kizsákmányolás alól felszabadulva az egész társadalmat felszabadítja a magántulajdon uralma, a társadalmi és a nemzeti elnyomás alól.

Ebben fejeződik ki Marxnak és Engelsnek a tőkés gazdasági-társadalmi alakulat két alapvető osztályáról és a proletariátus történelmi szerepének meghatározásáról szóló tanításának lényege.

A marxizmus kialakulásának társadalompolitikai teltételei a XIX. század első felében:

A XIX. század első felében a kapitalizmus gyorsuló ütemben alakult ki és erősödött meg Nyugat-Európában. A régi, hűbéri társadalmi-gazdasági viszonyok összeomlottak. Az angliai és franciaországi gazdasági-társadalmi változások egész Európában éreztették hatásukat, de ezen túlmenően a két ország hatalmas gyarmatbirodalma révén a világ nagy részében tőkés viszonyokat teremtett.

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben polgári forradalom érlelődött Európa sok országában. De a hatalom

átvételére készülődő burzsoázia mögött már ekkor feltűnt majdani ellenfele, sírásója és örököse is- a proletáriátus. Bontakozó erejét Franciaországban a lyoni selyemszövők felkelésében mutatta meg /1831-ben és 1834-ben/, Angliában a chartisták nagy erejű tömegmozgalmában /a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején/, Németországban a sziléziai takácsok felkelésében /1844-ben/. Ezek a mozgalmak még csak ösztönös visszahatásai voltak a munkásság embertelen elnyomatásának; az osztályöntudata, önálló világszemlélete csak később, hosszú vajúdással alakult ki, s kialakulásában a német munkásoké volt a vezető szerep.

Németországban ekkor még nem ment végbe az ipari forradalom, mint Angliában, s nem alakított ki modern ipari proletariátust, mint ott; a tőkés termelés még a 38 részre tagolt oroszág viszonylag fejlettebb területein is lényegében a manufaktúra időszakát élte, s megszemélyesítői a vállalkozó kereskedők és az uzsorás bankárok voltak. Velük szemben ott állt a mesterlegények tömege, ez a kétarcú réteg, amely már érezte /és egyre erősebben érezte/ a teljes elproletarizálódás fenyegető veszélyét, de amely előtt még lehetségesnek látszott /ha egyre kevésbé is/ az önálló mesterré válás. A polgári forradalom küszöbén álló Németország - mint a Kommunista Kiáltvány rámutatott erre - mégis ''az európai civilizáció előrehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal" hajthatta végre ezt az átalakulást, „mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században.” ³ Ezért volt a német munkásosztály az, amely a kommunista világnézet szülőtalajává vált. Mindenekelőtt tehát Angliában, Franciaországban, Németországban jöttek létre a marxizmus kialakulásának társadalompolitikai feltételei.

A marxizmus kialakulásának tudományos feltételei:

Bár a proletariátus szükséglete hívta életre a forradalomelméletet, ez egymagában korántsem volt elegendő a marxizmus létrejöttéhez. A marxizmus megjelenése feltételezi a tudomány fejlődésének meghatározott szintjét is, mivel tartalma nem nélkülözheti az elért természet és társadalomtudományos eredményekből levont következtetéseket.

Éppen a XIX. század elején történik meg a fordulat a természettudományban a vizsgált jelenségek leírásától

és osztályozásától a bennük lezajló folyamatok tanulmányozása felé, megfigyelhető sajátosságaik rögzítésétől e sajátosságok változásait megszabó törvényszerűségek tisztázása felé. Ebben az időszakban indult fejlődésnek a fiziológia, amely az élő szervezetekben lezajló folyamatokat tanulmányozza; a geológia, amely a földkéreg változásainak törvényszerűségeit vizsgálja, és így tovább. Egész sereg olyan nagyszerű felfedezés született, amelyek a természeti folyamatok dialektikus jellegét tanúsították. Ezek között különösen lényeges volt az organizmusok sejtszerkezetének felfedezése /1838-1839/, az energia-megmaradás és -átalakulás törvényének megalapozása /1842-1847/ és az organizmusok darwini evolúciós fejlődéselméletének kidolgozása /1859/.

A sejtnek mint az organizmus szerkezeti alapegységének felfedezése a szerves világ egységére utalt, s arra, hogy közös fejlődéstörvények érvényesülnek benne. Az energia-megmaradás és -átalakulás törvénye arról tanúskodott, hogy az anyag örök mozgásformái összefüggnek egymással és átcsapnak egymásba. Darwin evolúciós elmélete kimutatta, hogy a jelenleg létező állat- és növényfajok hosszas evolúció eredményei.

Ilyen módon a XIX. század elejének, s főként derekának természettudományos eredményei lehetővé tették a dialektika legfontosabb elveinek megfogalmazását és megalapozását, s egyszersmind annak a következetesen tudományos világnézetnek a kidolgozását, amely a valóság megváltoztatásának eszköze lehet a proletariátus kezében.

Hasonlóan jelentős előrehaladás, fejlődés megy végbe a társadalomtudományokban is, bár a társadalmi élet sokkal bonyolultabb, mint a természet fejlődése.

A francia materialisták érdeme annak a felismerése, hogy az ember a természet része, ezért az emberi viszonyokat épp úgy törvények szabályozzák, mint a természet jelenségeit.

A materialista kiindulópont alapot teremtett a társadalomról szóló tudomány felépítéséhez. De a felvilágosodás ezt a lehetőséget nem tudta valósággá változtatni. Azzal ugyan tisztában volt, hogy a világ folyását magából a világból kell magyarázni, de odáig nem jutott el, hogy ezt a gondolatot a társadalmi világra alkalmazza, s az utóbbit is önmagából magyarázza. A társadalom vizsgálatánál a természettudomány kész

eredményeiből indult ki s a társadalmi jelenségekre a természettudomány szemléletét és törvényeit alkalmazta.

Az angol klasszikus politikai gazdaságtan képviselői kimutatták, hogy a gazdaság forrása a termelőmunka, az áruk értékét az előállításokra fordított munka mennyisége határozza meg. Ezzel lerakták az értéktöbblet-elmélet alapját. A gazdasági viszonyokból levezették a társadalom osztályszerkezetét, és az elosztási viszonyok alapján feltárták az osztályok közötti ellentéteket.

Az osztályok viszonya azonban még Smith-nél sem kizsákmányolási viszony. Sőt, Smith az osztályok antagonista ellentétét sem ismerte fel. Nála az osztályok kiegészítik egymást a termelési folyamatban.

Ricardo továbbfejlesztette az osztályelméletet, de a saját osztályharc elméletét csak a feudálisokkal szemben, az ipari burzsoázia érdekében aknázta ki. A kapitalista termelési viszonyokat és ezzel az osztályokat és az osztályharcot Ricardo örök természeti szükségszerűségnek tekintette.

A restauráció korának francia történetírói /Guizot, Mignet, Thierry/ kimutatták, hogy a francia polgári forradalom osztályok harca volt.

Guizo szerint "Franciaország történetét betölti a rendek harca vagy helyesebben, Franciaország története a rendek harcából áll." Thierry kimutatta, hogy az angol forradalomban a vallási mozgalmak leple alatt az osztályok harca folyt: " A háború mindkét részről tényleges érdekekért folyt. Minden egyéb csak látszat és "ürügy volt." Mignet pedig a francia forradalom történetében a "középosztály" /a burzsoázia/ és a tömeg /a kispolgári és plebejus elemek/ harcát vázolta.

Bár a különböző korok legjobb elméi egyre közelebb kerültek a társadalom tudományos felfogásához, de azt Marx és Engels fellépéséig nem érték el.

Annak, hogy a Marx előtti gondolkodók nem tudták feltárni a társadalom valóságos összefüggéseit, számos oka volt.

Társadalmi gyökerét tekintve - fő irányaiban - a Marx előtti társadalom-felfogás általában az uralkodó kizsákmányoló, illetve az új kizsákmányoló társadalomért harcoló osztályok érdekeit fejezte ki.