Szocialista Forradalom:  a társadalom gyökeres, minőségi átalakulása, amely a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát jelenti. A szocialista forradalom az uralkodás és alárendeltség magántulajdonon alapuló termelési viszonyait az együttműködés és a kölcsönös segítség viszonyaival váltja fel, s ezáltal felszámolja az ember ember általi kizsákmányolásának minden formáját. A szocialista forradalom elméletének az alapjait Marx és Engels rakták le, akik feltárták a társadalmi fejlődés törvényeit, és bebizonyították, hogy a szocialista forradalom a társadalom fejlődésének a törvényszerű eredménye, bebizonyították a proletariátus világtörténelmi küldetését, a burzsoá államgépezet lerombolásának és a proletárdiktatúra megteremtésének szükségszerűségét a szocializmus felépítésének szempontjából. A szocialista forradalom kezdetén nincsenek meg az új termelési mód kész formái, s ezért a szocialista forradalom alkotó jellegű. Az új társadalom építése meghatározott történelmi időszak, amit Marx a kapitalizmusból a kommunizmusba (annak első fázisába) való sajátos átmeneti szakaszaként határozott meg. Az új társadalom felépítésének eszköze a proletárdiktatúra. A proletárdiktatúra elmélete Marx egész forradalmi tanításának fő alkotórésze. Lenin a marxizmust alkotó módon továbbfejlesztette a forradalom elméletét a kapitalizmus imperialista szakaszának elemzése alapján, számos igen fontos, elvileg új tétellel gazdagította: a proletariátus egy vagy néhány országban való kezdeti győzelmének lehetősége és szükségszerűsége, amiből a különböző társadalmi-gazdasági és politikai rendszerű országok együttélésének szükségszerűsége következik; a forradalom mindenekelőtt a tőkés világgazdaság láncának leggyengébb láncszemeit szakítja ki; a proletariátus hegemóniája és a polgári demokratikus forradalom átnövése szocialista forradalomba; a fejlett tőkés országok munkásai harcának összefüggése a gyarmati népek nemzeti felszabadító  mozgalmával; a forradalmi helyzet; az objektív és szubjektív tényezők egysége; a szocialista forradalom sokfélesége és sok más tétel. A szocializmus építésének gyakorlata a Szovjetunióban és más országokban azt mutatta, hogy a szocialista forradalom törvényszerűségei: a munkásosztály vezetése a forradalom véghezvitelében és a proletárdiktatúra megteremtésében, a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a tőkés tulajdon felszámolása, a mezőgazdaság szocialista átalakítása, a népgazdaság tervszerű fejlesztése, a kultúrforradalom, a nemzetiségi elnyomás felszámolása, a szocializmus vívmányainak védelme, a proletárinternacionalizmus. E törvényszerűségeknek ilyen vagy olyan megnyilvánulása – a termelőerők fejlettségi színvonalától, a nemzeti sajátosságoktól, a népi kultúrájának általános színvonalától, a történelmi hagyományoktól, az országon belüli és a nemzetközi osztályerőviszonyoktól függően – alkotják a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet specifikus sajátosságait minden adott országban. Így a forradalom formája számos körülménytől függően lehet békés és nem békés. A marxizmus-leninizmus abból indul ki, hogy az osztályharc elkeseredettségének és  élességének foka attól függ: milyen erővel állnak ellen a reakciós burzsoá körök a nép akaratának, mennyiben alkalmaznak erőszakot. A jelenlegi korszakban a szocialista forradalom elmélete tovább fejlődött, számos új következtetéssel egészült ki: a forradalom békés úton történő megvalósításának lehetősége, a fejlődés nem tőkés útjának lehetősége az elmaradott országokban és a nemzeti demokrácia államának megalakítása; a proletárdiktatúráért vívott harc átmeneti lehetősége; a fináncoligarchia elnyomása ellen fellépő összes demokratikus mozgalmak egyesítése hatalmas antimonopolista áradatban.

           Szocialista Realizmus: művészi módszer, lényege a forradalmi fejlődésben tekintett valóság igaz, történetileg konkrét ábrázolása. AXX század elején a kapitalizmus válságának, a proletariátus osztályharca fellendülésének és az oroszországi szocialista forradalom előkészítésének körülményei között alakult ki. A világ művészetében ekkor váltak először művészi alkotások hőseivé a munkásosztály képviselői. A szocialista realizmus a legméltóbb örököse a művészet legjobb realista hagyományainak, amelyeket továbbfejlesztve új szakaszt alkot az egyetemes művészet fejlődésében. A szocialista realizmus lényege az élet igazsága, bármilyen rideg legyen is az. Ezt az igazságot a szocialista realizmus művészi formában, a kommunista világnézet álláspontjáról fejezi ki, ezt a tételt ismételten hangsúlyozták a párt- és kormányvezetőknek a szovjet művészet képviselőivel történt 1962 decemberi és 1963 márciusi találkozóján, továbbá az SZKP KB 1963 júniusi plénumán. A szocialista realizmus eszmei-esztétikai vezérelvei a következők: kommunista eszmeiség, a népiség és pártosság, szerves kapcsolat a dolgozó tömegek harcával, szocialista humanizmus és internacionalizmus, történelmi optimizmus, továbbá elvetése a formalizmus és szubjektivizmus, a naturalista primitivizmus minden megnyilvánulásának. A szocialista realista művész akkor áll hivatása magaslatán, ha alaposan ismeri az emberek életét, érzéseiket, gondolataikat, fogékony élményeik iránt, s mindez tökéletes művészi formában képes ábrázolni. A szocialista realizmus művészete – az emberek kommunista nevelésének hatékony eszköze. A szocialista realizmus a marxista-leninista világnézeten alapul, s így hozzásegíti a művészet széles körű alkotó kezdeményezéshez, az egyéni hajlamainak megfelelő formák és stílus megválasztásához.

           Szocializmus és Kommunizmus: a kommunista társadalmi-gazdasági alakulat két szakasza: a szocializmus az első vagy alacsonyabb, a kommunizmus a magasabb szakasz. Különbségük alapja a gazdasági érettség foka. Már a szocializmusban sincs meg a termelési eszközök magántulajdona, és a termelési viszonyokat nem az uralkodás és alárendeltség, hanem a kizsákmányolástól felszabadult emberek elvtársi együttműködése és kölcsönös segítsége jellemzi. Ebben a vonatkozásban nincs különbség a szocializmus és a kommunizmus között. A szocializmus azonban két – állami és szövetkezeti tulajdon – formájában létezik a társadalmi tulajdon, a kommunizmusban pedig egységes össznépi tulajdon lesz. A szocializmusban megvan a munkásosztály és a szövetkezeti parasztság közötti különbség; a kommunizmus felépítésével megszűnik. Megszűnnek a szocializmusban még fennálló különbségek egyrészt a munkások és parasztok között, másrészt köztük és az értelmiség között is. E különbségek végső soron a termelőerők fejlettségi színvonalának függvényei. Ez határozza meg az elosztási formákban meglevő különbségeket, amelyek a szocializmusban a „mindenkinek munkája mennyisége és minősége szerint” elvnek felelnek meg. A szocializmusban még létező áru- és pénzviszonyok helyébe a termelőerők növekedésének alapján a kommunizmusban a termékek közvetlen elosztása lép. A gazdasági változásoknak megfelelnek a felépítményben végbemenő változások. A kommunizmusban meghatározott fejlődési fokán teljesen elhalnak a politikai és jogi intézmények, a politikai és jogi ideológia, megszilárdulnak a kommunista együttélés egységes, általánosan elismert szabályai, amelyeknek a betartása minden ember belső szükségletévé és szokásává válik, teljesem elhal az állam, bevégzi a történelmi hivatását a párt és a nemzetek minden tekintetben egyre közelebb jutnak egymáshoz, mindaddig, amíg a köztük lévő különbségek teljesen megszűnnek.

           Szükségszerűség és véletlen: filozófiai kategóriák, melyek az anyagi világ objektív kapcsolatainak, egyetemes összefüggésének két fajtáját tükrözi vissza. A szükségszerűség a jelenségek belső lényegéből fakad és azok törvényét, rendjét és felépítését fejezi ki. A szükségszerűség az, aminek adott feltételek esetén okvetlenül be kell következnie. A véletlen alapja nem a jelenség belső lényege, hanem más jelenségeknek az adott jelenségekre gyakorolt hatása; a véletlen az, ami bekövetkezhet, de nem okvetlenül következik be és különbözőképpen mehet végbe. A szükségszerűség és a véletlen kölcsönös viszonyának dialektikus materialista értelmezése szemben áll egyrészt azzal a koncepcióval, amely tagadja a szükségszerűséget és mindent a véletlennek, a körülmények véletlen találkozásának tulajdonít, másrészt azzal a felfogással, amely úgy számol le a véletlennel, hogy általában tagadja és a szükségszerűségben oldja fel. Az első koncepció számos szubjektív idealista elméletben fejeződik ki. A második koncepció egyaránt jellemző a laplace-i determinizmusra és a vallási fatalizmusra. A fatalista elmélet azonban, amikor a szabályostól való minden véletlen eltérést ugyanúgy eredendő szükségszerűségnek tekint, mint a természet alaptörvényeit, valójában nem a véletlent emeli fel a szükségszerűség szintjére, hanem fordítva: a szükségszerűséget süllyeszti le a véletlennel egy szintre. E két metafizikus végletet idealista pozíciókból már Hegel leküzdötte, de a szükségszerűség és véletlen lényegére és kölcsönös összefüggésére csak a dialektikus materializmus adhatott tudományos magyarázatot. A jelenségek egyetemes összefüggése és egymásba való kölcsönös átmenete folytán minden jelenség úgy tekinthető, mint amely bármely más jelenséggel lényeges vagy lényegtelen kapcsolatban van, és ezért minden jelenségben vagy jelenségkomplexumban minden folyamatban különválaszthatók a lényeges (szükségszerű) és lényegtelen (véletlen) tulajdonságok. A szükségszerűség és véletlen dialektikus ellentétet alkotnak, kölcsönösen összefüggnek egymással és egymás nélkül nem léteznek. A világ anyagi egysége folytán minden eseménynek oka van, tehát része a világ egyetemes oksági összefüggésének. A szükségszerűség ennek az összefüggésnek a kifejeződése: „a szükségszerűség elválaszthatatlan az egyetemestől”, „az egyetemes létben”, az abszolút világösszefüggést fejezi ki. Minden jelenség belső szükségszerűsége következtében jön létre, azonban létrejötte összefügg a feltételek sokaságával, amelyek konkrét sajátosságaikkal és végtelen változatosságukkal együtt alkotják a véletlennek, az adott jelenség véletlen vonásainak és oldalainak forrását. Semmilyen jelenség sem képzelhető el belső szükségszerűsége és külső, „véletlen” előfeltételei nélkül. Ezért a belső szükségszerűség elmaradhatatlan kiegészítője a véletlen. A véletlennek a szükségszerűség az alapja, a véletlen az utóbbi megjelenési formája. A véletlen mögött szükségszerűség húzódik meg, amely meghatározza a fejlődés menetét a természetben és a társadalomban, „ahol a felszínen a véletlen űzi játékát, ott – mindig benső, rejtett törvények uralkodnak rajta, és csak az a feladat, hogy ezeket a törvényeket felfedezzük”. A szükségszerűség és véletlen kölcsönviszonyának dialektikus materialista értelmezése lehetővé teszi a jelenségek oksági, törvényszerűségi láncolatának nyomon követését. Éppen ezért ez az értelmezés megfelel a tudománynak, amelynek feladata volt mindig és marad, hogy a jelenségek véletlen összefüggései mögött felfedezze szükségszerű jellegüket. A tudomány és ezen belül a dialektikus materializmus is ellensége a világ elvi megismerhetetlensége, ismereteink ellenőrizhetetlensége dogmájának. Ahol megszűnik a szükségszerű összefüggés érvénye, ott megszűnik a tudomány – mondja Marx. Bármilyen bonyolult is egy adott jelenség, ha látszólag merő véletlenül függ is, végső soron mindig objektív törvények, az objektív szükségszerűség irányítják. A dialektikus materializmus nemcsak a szükségszerűség és véletlen összefüggését segíti felismerni, hanem egymásba való átmenetüket is. Darwinnak a szerves világ evolúciójára vonatkozó elmélete is ilyen egymásba való kölcsönös átmenetek felismerésén alapszik.

           Tagadás tagadásának törvénye: A dialektika egyik alaptörvénye. A tagadás tagadásának törvénye szervesen összefügg az ellentétek egységének és harcának törvényével, minthogy a réginek az új által való tagadása a fejlődés folyamatában nem más, mint ellentmondások megoldása. A dialektikus tagadás mindennemű fejlődés objektív mozzanata, mozgó principiuma. A réginek és az újnak a fejlődésben mutatkozó kölcsönös viszonyát, a réginek tagadásának jellegét alapvetően ellentétes módon magyarázza a metafizikai és a materialista dialektika. A metafizikus „haszontalan” tagadás a réginek az egyszerű elvetése, megsemmisítése. A másik metafizikus véglet az a felfogás, hogy a fejlődés zárt körben megy végbe, hogy a fejlődés nem más, mint egyszerű visszatérés a régihez. A materialista dialektika szerint a tagadás a fejlődésnek egy feltétele, mozzanata, mindannak a pozitívnak a megtartásával, ami a régiben megvolt s ami a további előrehaladó fejlődéshez elengedhetetlen. Enélkül nem lehetne folyamatosság, folytonosság a fejlődésben. Egyúttal az előrehaladó fejlődést a megszakítottság is jellemzi, mert a tagadás a régiről az újra való áttérést, minőségileg új jelenség keletkezését jelenti. A kiindulópont tagadásával nem ér véget a fejlődés mivel a keletkező a maga részéről ismét csak tagadásra kerül. A fejlődés során annak egyik fokán mintegy a kiindulóponthoz való visszatérés mutatkozik, minthogy megismétlődnek annak egyes vonásai és tulajdonságai, de már új, magasabb alapon. Éppen ezért a mozzanatot fejezi ki a „tagadás tagadásának” fogalma. A fejlődés nem egyenes vonalban és nem zárt körben megy végbe, hanem felfelé ívelő spirál vonalban. Az alacsony rendűről a magasabb rendűre való áttérés bonyolult utakon, ellentmondásosan, számtalan kitérőn át megy végbe, beleértve az egyes szakaszokban mutatkozó visszafejlődést is. Lenin az emberiség történetével kapcsolatban utat talált a fejlődésnek erre a sajátosságára, s ezt írta: „….. nem dialektikus, nem tudományos, elméletileg helytelen a világtörténelmet úgy elképzelni, hogy az simán és egyenletesen halad előre anélkül, hogy néha óriási ugrásokat ne tenne hátrafelé”. Végeredményben azonban a társadalom mindig előrehalad. A világtörténelem egész menete azt mutatja, hogy mindegyik társadalmi-gazdasági alakulat az előzőnek a tagadása talaján keletkezik, s hogy ezután egy haladóbb váltja fel. a feudalizmus tagadása talaján keletkezett kapitalizmus a mai körülmények között túlhaladottá vált és megérett egy haladóbb társadalmi-gazdasági alakulat – kommunizmus – által való forradalmi tagadására. A dialektikus tagadás sajátossága a szocialista társadalom fejlődésében a szocializmus ellentmondásainak nem antagonisztikus természetén alapszik, vagyis a régi tagadásának folyamatait itt nem ötlik politikai forradalmaknak, osztályok összeütközésének jellegét. A kommunizmusba való átmenet során a szocializmus elveinek tagadása teljes kifejlesztésük útján megy végbe, ami előkészíti a feltételeket ahhoz, hogy ezek az elvek kommunista elvekbe nőjenek át.

           Tapasztalat: az előző filozófia vívmányainak felhasználásával és a materializmus hagyományainak folytatásával a marxizmus leküzdötte a tapasztalat értelmezésének szemlélődő jellegét: a marxizmus tapasztalatot másodlagosnak, származékosnak minősíti az objektív realitáshoz viszonyítva, s nem a tudat passzív tartalmaként, hanem az embernek a külvilágra kifejtett gyakorlati ráhatásaként határozza meg. E ráhatás folyamatában tárulnak fel a jelenségek szükségszerű összefüggései, tulajdonságai, törvényszerűségei, alakulnak ki és kerülnek kipróbálásra a tevékenység célszerű módszerei és eszközei stb. A tapasztalat tehát úgy fogható fel, mint a társadalmi szubjektumnak a külvilággal való kölcsönhatása eredménye. Az ilyen felfogásban a tapasztalat közvetlenül egybeolvad a társadalmi gyakorlat egészével. A tapasztalat a tudománygazdagításának, az elmélet és a gyakorlat fejlesztésének rendkívül fontos eszköze.

           Társadalmi forradalom: gyökeres fordulat a társadalom életében, amelynek során megdöntik az elavult rendet, és új, haladó társadalmi rendet hoznak létre. A liberális burzsoázia és az opportunizmus teoretikusaitól eltérően – akik véletlennek tekintik a társadalmi forradalmakat – a marxizmus – leninizmus azt tanítja, hogy a forradalom az osztálytársadalom fejlődésének szükségszerű, törvényszerű eredménye. A társadalmi forradalmakat a marxizmus-leninizmus azt tanítja, hogy a forradalom az osztálytársadalom fejlődésének szükségszerű eredménye. a társadalmi forradalom korszakában kiteljesedik az az evolúciós folyamat, amelynek során fokozatosan megérlelődnek a régi társadalom méhében az új társadalmi rend elemei. A társadalmi forradalom megoldja az új termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondást, megszünteti az elavult termelési viszonyokat és teret nyit a termelőerők további fejlődése előtt. A forradalom eredményeképpen megvalósulnak a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közti összhang törvényének követelményei. A termelési viszonyokat hordozóik, az uralkodó osztályok képviselik s az államhatalom erejével védik a fennálló rendet. Ezért a haladó osztályok csak úgy tisztíthatják meg az utat a fejlődés számára, ha megdöntik a fennálló államrendet. Minden forradalom alapkérdése a politikai hatalom kérdése. A hatalom a reakciós uralkodó osztályok kezéből éles osztályharc révén kerül át a forradalmi osztály kezébe. A forradalom az osztályharc legmagasabb formája. Forradalmi korszakokban a néptömegek, amelyek addigi távol tartották magukat a politikai élettől, a tudatos harc útjára lépnek. Éppen ezért forradalmi korszakokban mindig hatalmas begyorsul a társadalmi fejlődés. A forradalmakat nem szabad összetéveszteni az un. palotaforradalmakkal, puccsokkal stb. Az utóbbiak csupán azt jelentik, hogy erőszakos úton kicserélődik a legfelső kormányzó réteg s a hatalmat ugyanazon uralkodó osztály új emberei, vagy más csoportjai veszik át. A forradalom jellegét az határozza meg, hogy milyen társadalmi feladatokat teljesít és milyen társadalmi erők vesznek benne részt. Ebben a tekintetben a szocialista forradalom gyökeresen különbözik minden megelőző forradalomtól (Polgári forradalom). A szocialista forradalom a történelem mindmáig legnagyobb szabású forradalma, mert a legmélyebb változást idézi elő a népek életében. Felszámolja a kizsákmányoló osztályokat és megszüntet mindennemű kizsákmányolást. A szocialista mintapéldája a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Az imperializmusban a tőkés országok gazdasági és politikai fejlődése egyenlőtlen és igazságtalan, s emiatt a forradalom sem egyidejűleg következik be az egyes országokban. Ennek következtében a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet világviszonylatban szükségképpen egész történelmi korszakot ölel fel. e korszak folyamatán egymás után szakadnak ki az országok a kapitalizmus rendszeréből s közben egyre inkább elmélyül a kapitalizmus válsága. Ezért e korszakban a szocialista forradalom mellett roppant jelentőségre tesznek szert a nemzeti felszabadító forradalmak, amelyek szétrombolják az imperializmus gyarmati rendszerét, csapást mérnek az imperializmus hátországára. Jelentős szerepet játszanak továbbá a különféle demokratikus felszabadító mozgalmak. Korunkban a tőkés világrendszer egészében véve megérett a proletáriátus társadalmi forradalmára. Ám a forradalom kitörésének lehetősége minden egyes országban számos különféle objektív és szubjektív feltételtől függ (Forradalmi helyzet). A konkrét történeti feltételektől függően, mindenekelőtt egyfelől a munkásosztály és szövetségesei erejétől, másfelől a reakciós osztályok ellenállási fokától függően a szocialista forradalom különböző formákban – fegyveres forradalom útján, vagy viszonylag békés úton – mehet végbe.

           Társadalmi Gazdasági Alakulat: a társadalom történelmi típusa, amely meghatározott termelési módon alapszik; egy-egy lépcsőfoka az emberiség progresszív fejlődésének, amely az ősközösségi társadalmi rendtől a rabszolgatartó társadalmon, a feudalizmuson és kapitalizmuson át a kommunista alakulathoz vezet el. A társadalmi gazdasági alakulat fogalmát a marxizmus dolgozta ki először s ez sarkköve a materialista történetfelfogásnak. Ez először is lehetővé teszi, hogy az egyik történelmi periódust megkülönböztessük a másiktól és az „általában vett társadalmon” való elmélkedés helyett a meghatározott alakulatok keretei között kutassuk a történelmi eseményeket. Másodszor, hogy összefogjuk a termelés azonos fejlettségi fokán álló különböző országok állapotait és azt ami ezekben az országokban általános, tehát a kutatásban felhasználjuk az ismétlődés egyetemes tudományos kritériumát, amelynek a társadalomtudományban való alkalmazhatóságát a szubjektivisták tagadják. Harmadszor az eklektikus elméletekkel ellentétben, amelyek a társadalmat társadalmi jelenségnek (család, állam, egyház stb.) mechanikus összességeként a történelmi folyamatot pedig különböző tényezők (természeti feltételek és műveltség, a kereskedelmi fejlettsége, lángész születése stb.) hatásának eredményeként fogják fel, a társadalmi gazdasági alakulat módot nyújt arra, hogy az emberi társadalmat fejlődésének minden szakaszában mint olyan „társadalmi orgazmust” vizsgáljuk, amely a termelési mód talaján magában foglalja szerves egységükben és kölcsönhatásukban az összes társadalmi jelenségeket. A termelőerők a társadalom anyagi-műszaki bázisát alkotják, a termelési viszonyok pedig gazdasági szerkezetét vagy alapját. Az alapra épülő eszmék, ideológiai viszonyok, valamint különféle intézmények és szervezetek a társadalom felépítményét alkotják. Végül a nyelv, a család, az emberek konkrét történelmi közössége (törzs, nemzet stb.) sajátos társadalmi jelenségeket képeznek, amelyek nem tartoznak sem az alaphoz, sem a felépítményhez, de lényegesek valamely alakulat konkrét fejlődésének megértése szempontjából. Minden egyes társadalmi gazdasági alakulatnak megvannak a maga sajátos keletkezési és fejlődési törvényei. Ugyanakkor valamennyi alakulatban közös törvények is hatnak, amelyek ezeket az alakulatokat a világtörténelem egységes folyamatává kapcsolják össze. A tőkés társadalom az utolsó olyan alakulat, amely az osztályok antagonizmusán alapul. A kommunista alakulat, amely a Földön minden embernek biztosítja a békét, a munkát, a szabadságot, az egyenlőséget és a boldogságot, a történelemben először teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy az emberiség a termelőerők gyorsított ütemű fejlődése alapján korlátlanul fejlődjék. A kommunista alakulattal kezdődik az emberiség igazi története.

           Társadalmi tudatformák: az objektív világ és a társadalmi lét tudati tükröződésnek különböző formái, amelyek a társadalmi lét alapján keletkeznek a gyakorlati tevékenység folyamatában. A társadalmi tudat a politikai ideológia, a jog, az erkölcs, a vallás, a tudomány, a művészet, a filozófia formáiban létezik és nyilvánul meg. A társadalmi tudat formát az objektív világ – a természet és a társadalom – gazdagsága és sokfélesége határozza meg. Az egyes tudatformák a valóság különféle területeit és oldalait tükrözik (például a politikai eszmék az osztályok, államok közötti viszonyokat tükrözik és a politikai programok alapjául szolgálnak, amelyek viszont az osztályok és a társadalmi csoportok tevékenységében valósulnak meg; a természet és a társadalom konkrét törvényeit pedig egyes szaktudományok tárják fel). a tükrözés tárgyának sajátossága folytán az összes tudatformákat sajátos tükrözési forma jellemzi (például a tudományos fogalom, az erkölcsi norma, a művészi ábrázolás, a vallási dogma). Ám az objektív világ gazdagsága és bonyolultsága a különböző társadalmi tudatformáknak csak a megnyilvánulási lehetőségét teremti meg, amely lehetőség a konkrét társadalmi szükségletek alapján válik valósággá. Így a tudomány csak akkor jön létre, amikor a tapasztalat és empirikus ismeretek egyszerű felhalmozása már nem elegendő a társadalmi termelés fejlesztésére; a politikai és jogi nézetek és eszmék az osztályok és az állam létrejöttével együtt alakulnak ki, hogy magyarázzák és erősítsék az uralkodók és az alárendeltek viszonyait. Minden társadalmi-gazdasági alakulatban a tudat összes formái összefüggésben vannak egymással, és egyik vagy másik társadalmi tudatformát szülő társadalmi szükséglet sajátossága azt a konkrét történelmi szerepet is megszabja, amelyet a tudatformák a társadalom életében és fejlődésében betöltenek. A kommunista társadalom például az objektív törvények felismerésének és tudatos alkalmazásának alapján jön létre, létezik és fejlődik. Ezért már most, a kommunizmus alsó fokán, a szocializmusban megkezdődött a vallás elhalása; a kommunizmus felső fokán teljesen leküzdik a vallási maradványokat. Ugyanakkor lényeges változások mennek végbe a társadalom egész szellemi életében. A kommunizmus világméretű győzelmével megszűnik, majd a politikai és jogi ideológia szükségessége, így azok is megszűnnek. Továbbfejlődésének viszont olyan társadalmi tudatformák, mint az erkölcs, a tudomány, a művészet és filozófia, amelyek nemcsak a sokféle társadalmi szükségletek kielégítésére lesznek hivatva, hanem formálva minden személyiség szellemi arculatát, egyben feltételeivé válnak a személyiség sokoldalú aktív alkotó tevékenységének.

           Társadalmi Viszonyok: az emberek közötti viszonyok, amelyek együttes gyakorlati és szellemi tevékenységük folyamatában alakultak ki. A társadalmi viszonyok anyagi és ideológiai viszonyokra oszlanak. Az anyagi javak termelése alkotja az emberi társadalom létezésének és fejlődésének az alapját. Ezért az összes társadalmi viszonyok közül a leglényegesebbek a termelési, gazdasági viszonyok. A termelési viszonyok határozzák meg az összes többi termelési viszonyokat – így a politikai, jogi viszonyok – jellegét is. Az emberi történelem menetét akkor sikerült megmagyarázni, amikor fény derült arra, hogy a termelési viszonyok összessége a termelési viszonyoktól függ.

           Teológia: vagy hittudomány: valamely vallás hittételeinek rendszerezése. A keresztény teológia a Biblián, az első ökumenikus zsinatok és az „egyházatyák határozatain, a „szent iratokon”, valamint a „szent hagyományokon” alapul. A teológia az un. alapvető hittudományra (fundamentális teológiára, apologetikára), a dogmatikai hittudományra, az erkölcsi hittudományra, az egyháztanra stb. oszlik. A teológiát a szélsőséges dogmatizmus, a tekintélyuralom és a skolaszticizmus jellemzi.

           Termelés: a munkaerő felhasználásénak és – az emberi társadalom létéhez, fejlődéséhez szükséges – termelési eszközök, valamint szükségleti cikkek termelésének folyamata. A termelés folyamata céltudatos emberi tevékenység, amellyel az ember, hatást gyakorol a természetre és átalakítja azt annak érdekében, hogy szükségleteit kielégítse, ugyanakkor saját természetét is megváltoztatja. – A termelés az emberi élet örök, természetes feltétele. A termelési folyamat alapelemei: az emberek céltudatos és tervszerű tevékenysége – a munka, a munka tárgya és a munkaeszközök. A termelés folyamatában az emberek egymásra is hatnak, meghatározott módon egyesülve a közös tevékenység érdekében. Ezért a termelés mindig társadalmi jellegű. A termelésnek tehát két oldala van: a termelési erők és a termelési viszonyok. A termelés szorosan összefügg az elosztással, a cserével és a fogyasztással, egységes egészet alkot velük. Ugyanakkor azonban a termelés az elsődleges, ez határozza meg a fogyasztást. A termelés a fogyasztáshoz az elosztáson keresztül kapcsolódik, amelyet a termelési mód, ezen belül a tulajdonforma határoz meg; az elosztás pedig megállapítja a társadalom egyes tagjainak részesedési arányát a társadalmi termékből. A termelés mindenkor meghatározott, történelmileg kialakult társadalmi formában megy végbe. A termelés lehet ősközösségi, rabszolgatartó, feudális, kisárutermelés, kapitalista, szocialista termelés. A termelés általános jegyei (alapvető elemeinek egysége, összefüggése az elosztással, cserével és fogyasztással) más-más jelleget öltenek a termelés történelmi típusától, azaz a termelési módtól, a termelési viszonyok jellegétől függően.

           Termelési eszközök: az anyagi termelés folyamatában használt munkatárgyak és munkaeszközök összessége. A munka tárgyai azok a dolgok, a természet azon elemei, amelyeket a termelés folyamatában feldolgoznak és amelyek az emberi munka alkalmazásának objektumául szolgálnak. Munkaeszközöknek számítanak mindazok a dolgok vagy dologkomplexumok, amelynek segítségével az ember a munkatárgyra hat és azt anyagi javak termelése céljából megváltoztatja (a dorong és a kőbalta az ősembernél, a mai szerszámok, felszerelések, gépek stb.). a munkaeszközök közé tartozik még a föld, a termelési épületek, az utak, csatornák, a raktárak, csövek, edények stb. A termelési eszközök között a munkaeszközöké a meghatározó szerep, amelyeknek összességét Marx a termelés csont és izomrendszerének nevezete. A termelési eszközök fejlettségi színvonala és foka a termelőerők fejlődésének mércéje. A munkaeszközök viszont azoknak a társadalmi viszonyoknak a mutatói, amelyek között a munka folyik. A gazdasági korszakokat, mint Marx rámutatott, nem az különbözteti meg egymástól, hogy mit, hanem, hogy hogyan, milyen munkaeszközökkel termelnek.

           Termelési mód: a társadalom léte és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen eszközök (élelem, ruházat, lakás, termelési felszerelések stb.) megszerzésének történelmileg meghatározott módja. A termelési mód a társadalmi rend meghatározó alapját alkotja. Amilyen a termelési mód, olyan maga a társadalom, annak uralkodó eszméi, politikai nézetei, intézményei. A termelési mód változásával megváltozik az egész társadalmi rend. Minden új, magasabb termelési mód új, magasabb fokot jelent az emberiség fejlődésének történetében. Az emberi társadalom keletkezésének ideje óta több termelési mód létezett és váltotta fel egymást: ősközösségi rend, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus és kapitalizmus. A mai történelmi korszakban az önmagát túlélt tőkés termelési módot az új, szocialista termelési mód váltja fel (Szocializmus). Létrejött a szocialista világrendszer. A termelési módnak két, egymással szorosan összefüggő oldala van: a termelőerők és a termelési viszonyok. A termelőerők a termelési mód meghatározó, legforradalmibb tényezői. A társadalmi termelés fejlődése a termelőerők megváltozásával kezdődik, ezután ennek megfelelő változások mennek végbe a termelési viszonyok terén is. A termelési viszonyok, amelyek a termelőerőktől függően fejlődnek, aktívan visszahatnak rájuk. Ha a termelési viszonyok összhangban vannak a termelőerők jellegével, akkor meggyorsítják a termelőerők fejlődését, fejlődésük fő motorjai, ellenkező esetben viszont lassítják, gátolják fejlődésüket. E megnemfelelés talaján jött létre az új termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti éles konfliktus és ellentmondás, ami szükségszerűen társadalmi forradalomhoz vezet az antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatokban. A szocializmusban a termelési viszonyok egyik-másik oldala és a fejlődő termelőerők között felmerülő ellentmondások a tulajdon társadalmi jellegéből következően nem vezetnek konfliktusokhoz. A szocialista államnak és a kommunista pártnak-számításba véve az objektív társadalmi fejlődéstörvények hatását-reális lehetősége van arra, hogy idejében megoldja az ilyen ellentmondásokat, összhangba hozva a termelési viszonyokat a termalőerők új jellegével és színvonalával.

           Termelési viszonyok:   a marxista társadalomtudomány egyik legjelentősebb fogalma; a társadalom azon objektív, anyagi, emberek tudatától független viszonyait tükrözi, amelyek a társadalmi termékek termelése, a csere és az anyagi javak elosztása folyamán alakulnak ki az emberek között. A termelési viszonyok minden termelési mód szükségszerű oldalát képezik, hiszen az emberek nem tudnak termelni anélkül, hogy valamilyen módon ne egyesülnének a közös tevékenység és a termékek kölcsönös cseréje érdekében. A termelési viszonyok alapja: a termelési eszközök tulajdona terén fennálló viszonyok. Olyan társadalomban, ahol a termelési eszközök társadalmi, kollektív tulajdonban vannak, a társadalom tagjai egyenlőek a termelési folyamatban az együtműködés és kölcsönös segítés viszonyai alakulnak ki köztük. Ha azonban a tulajdon magánkézben van, szükségképpen uralmi és alávetettségi viszonyok jönnek létre. Aki nagyszámú termelési és munkaeszköz birtokában van, gazdaságilag uralkodik azok felett, akik nem rendelkeznek munkaeszközökkel. Ily módon a társadalmi, illetve a magántulajdon alapján, a termelési viszonyok két formája alakult ki a történelemben: az együttműködési és kölcsönös segítési viszonyok, illetve az uralmi és alávetettségi viszonyok. A társadalmi tulajdon a történelem során különböző formákat öltött: a nemzetségi, a törzsi, az össznépi vagy állami tulajdon, a szövetkezeti vagy kolhoztulajdon stb. A magántulajdonnak a történelem folyamán három fő formája alakult ki: rabszolgatartó, feudális és kapitalista tulajdon, amelyeknek megfelel a kizsákmányolás három típusa. Létezett és ma is létezik még a termelők egyéni munkáján alapuló magántulajdon, ez a forma azonban mindig az adott társadalomban uralkodó termelési viszonyoknak van alárendelve, és azok meghatározó befolyása alatt fokozatosan hanyatlik. A termelési viszonyok két alapvető formáján kívül valamely társadalmi- gazdasági alakulat felbomlása, illetve az új társadalmi-gazdasági alakulat kialakulása időszakában átmeneti társadalmi viszonyok jönnek létre. E viszonyok sajátossága abban rejlik, hogy ugyanazon társadalmi alakulat keretein belül különböző típusú, sőt különböző szerkezetű viszonyokat jellemeznek. Például az ősközösségi rend hanyatlásának szakaszában a patriarchális család keretein belül összefonódtak a nemzetiségi viszonyok maradványai és a rabszolgatartó viszonyok csírái. A rabszolgatartó viszonyok bomlásának szakaszában több országban kialakult a kolonátus, amely a rabszolgatartó és a feudális viszonyok elemeit egyesítette magában; a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában egyes gazdasági formák egyesítik a kollektív és a magántulajdonon alapuló viszonyokat ( államkapitalizmus, állami és magán vegyesvállalatok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek félszocialista formái stb.)

           Termelőerők:  a termelési eszközök és az ember, a maga munkatapasztalatával és –jártasságával. A termelőerők kifejezik az embereknek a tárgyakhoz és a természet erőihez való viszonyát, amelyeket az anyagi javak termeléséhez felhasználnak. A társadalom fő termelőerői a termelők, a dolgozók, akik szüntelenül tökéletesítik a munkaeszközök, mind szélesebb körben használják fel a természeti javakat, gazdagítják termelési tapasztalatukat, növelik a munka termelékenységét. A termelőerők állapota mutatja azt a fokot, amennyire a társadalom le tudta igazítani a természetet. A termelőerők szüntelenül fejlődnek; mindenekelőtt a munkaeszközök tökéletesednek; ami maga után vonja a termelési viszonyok, a termelési mód szükségszerű fejlődését.

           Termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye:  objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra vonatkozólag meghatározza a termelőerő és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb és legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével. Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek azonban ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások nem idéznek elő konfliktust, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában. 

           Természettudományos materializmus:  ezzel a terminussal jellemezte Lenin a ,, természetbúvárok túlnyomó többségének ’’ azt az ösztönös,  „filozófiailag öntudatlan meggyőződését, hogy a külső világ objektív valóság”. Az a tény, hogy a természettudományos materializmus a természettudósok körében annyira elterjedt, azt mutatja, hogy a világ anyagiságának elismerése magának a természetnek a megismeréséből következik. De ha a természettudományos materializmus nem ölti teljes filozófia elmélet formáját, akkor nem lépi túl az egyoldalúan mechanikus, metafizikus materializmus kereteit, és vulgáris empirizmussá, pozitivizmussá válik. A természettudományos materializmus korlátozottsága akkor mulatozik meg a legteljesebben, amikor a tudományos elméletekben gyökeres fordulat következik be. Ilyenkor elégtelennek mutatkozik arra, hogy megmagyarázza a megismerés új eredményeit, amelyek ellentmondanak a korábban kialakult képzeteknek. Éppen ezért az új, tudományos tények magyarázatában felmerülő nehézségek gyakran arra késztetik a természettudósokat, hogy feladják ösztönös materialista meggyőződésüket és az idealizmusba meneküljenek (Fizikai idealizmus). A szaktudományok következtetéseinek helyes filozófiai általánosítása csak a dialektikus materialista filozófia álláspontjáról lehetséges.

           Történelem objektív és szubjektív tényezői:   a társadalmi fejlődés kéttípusú feltétele. Objektív tényezőknek nevezzük azokat a feltételeket, amelyek függetlenek az emberektől és ugyanakkor az emberi tevékenység kereteit és irányát megszabják. Ilyenek pl. a természeti feltételek, a termelés elért színvonala, továbbá az anyagi, politikai és szellemi élet fejlődésének történelmileg megérett feladatai és követelményei. A szubjektív tényezőkhöz tartozik a tömeg, az osztályok, a pártok, az állam és az egyes személyek tevékenysége, az emberek tudata, akarata, cselekvőképessége stb. Az objektív tényezők mindig meghatározók, de hatásuk csak a szubjektív tényezők működésén keresztül valósul meg. Az utóbbiak csak akkor játszhatnak döntő szerepet, ha cselekvésük számára már megértek az objektív feltételek. A szubjektív tényezők hatása megnő az egyik társadalmi-gazdasági alakulatból egy másik, fejlettebb alakulatba való átmenet idején.

           Történelmi materializmus:   a marxista-leninista filozófia alkotórésze, az a tudomány, amely az emberi társadalom fejlődésének általános törvényeit és e törvényeknek az ember történelmi tevékenységében való megvalósulási formáit vizsgálja. A történelmi materializmus tudományos szociológia, amely a konkrét szociológia kutatások elméleti és módszertani alapját képzi. Az összes Marx előtti filozófusok, köztük a materialisták is, idealisták voltak a társadalmi élet felfogásában, mivel megálltak annak a ténynek a megállapításának, hogy a természettől eltérően – amelyben vak erők hatnak – a társadalomban emberek, azaz tudatos lények tevékenykednek, akiket cselekedeteikben. A történelmi materializmus létrejötte gyökeres fordulatot jelentett a társadalmi eszmék fejlődésében. Lehetővé tette, hogy egyrészt következetesen kiterjesszük a materialista felfogást a világ egészére-nemcsak a természetre, de a társadalomra is-, másrészt, hogy feltárjuk a társadalmi élet alapját és azokat a törvényeket, amelyek ennek fejlődését, következésképp a társadalmi élet ezen anyagi alap által meghatározott összes többi oldalának fejlődését is megszabják. Lenin hangsúlyozta, hogy Marx azt az alapeszméjét, miszerint a társadalom fejlődése természettörténetét folyamat, úgy dolgozta ki, hogy a társadalmi élet különféle területei közül kiemelte a gazdaságit, a társadalmi viszonyok összességéből kiemelte a gazdaságit, a társadalmi viszonyok összességéből kiemelte a termelési viszonyokat, mint alapvetőket és valamennyi többi viszonyt meghatározókat. A marxizmus, az egész emberi társadalom szempontjából alapvető tényt – a létfenntartási eszközök megszerzésének módját–véve  kiindulópontnak, ezzel összefüggésbe hozta azokat a viszonyokat, amelyekbe az emberek, életük termelése folytán lépnek, s e termelési viszonyokban látta azt az alapot – minden meghatározott társadalom reális bázisát -, amelyekre a politikai – jogi felépítmény és a társadalmi gondolat különféle áramlatai ráépülnek. A termelőerők fejlődésének meghatározott fokán keletkező termelési viszonyok minden rendszere alá van vetve a keletkezés, a funkcionálás és a magasabb formára való átmenet olyan törvényeinek, amelyek egyrészt valamennyi társadalmi gazdasági alakulat általános törvényei, másrészt pedig az egyes alakulatok különös, sajátos törvényei. Az egyes társadalmi-gazdasági alakulatokban véghezvitt emberi cselekedeteket-amelyek végtelenül sokfélék, individualizáltak, s látszólag semmiképpen sem vehetők számba és nem rendszerezhetők-sikerült általánosítani és visszavezetni a tömegek cselekedeteire: az osztálytársadalomban azoknak az osztályoknak a cselekedeteire, amelyek tetteikkel realizálják a társadalmi fejlődés megérett szükségleteit. A történelmi materializmus felfedezése kiküszöbölte az összes Marx előtti szociológiai elméletek két fő fogyatékosságát, amelyek egyrészt idealisták voltak, mivel az emberi tevékenység eszmei indítékainak vizsgálatára szorítkoztak, de nem kutattak, miből fakadnak ezek az indítékok, milyen anyagi okok idézik elő azokat, és másrészt, csak a kiemelkedő személyiségek történelmi szerepét vizsgálták, de nem terjedt ki a néptömegeknek-a történelem igazi alkotóinak – a tetteire. A történelmi materializmus, amikor feltárja a társadalmi-történelmi folyamat anyagi megalapozottságát, ugyanakkor az eszmék, a politikai és más intézmények és szervezetek szerepét tagadó vulgármaterialista elméletekkel ellentétben hangsúlyozza ezek tevékeny visszahatását az őket létrehozó anyagi alapra. A történelmi materializmus a marxizmus tudományos és történelmi alapja, amely a marxista-leninista pártokat, a munkásosztályt és az összes dolgozókat felvértezi a társadalom objektív fejlődéstörvényei ismeretével, és megérteti velük, mi a szerepe a szubjektív tényezőknek: a tömegek  tudatosságának és szervezettségének, amely nélkül lehetetlen a társadalmi törvények realizálása. A történelmi materializmus alapvető vonásait először Marx és Engels fejtették ki ,, A német ideológia” c. munkájukban. A történelmi materializmus lényegének zseniális megfogalmazását találjuk ,, A politikai gazdaságtan  bírálatához” c. mű előszavában ( 1859). De ,,a társadalomtudomány szinonimájává” csak ,,A tőke” megjelenésével vált a történelmi materializmus. A történelem fejlődésével, a történelmi fejlődés új tapasztalatainak felhalmozásával feltétlenül továbbfejlődik és gazdagodik a történelmi materializmus, s vele az egész marxizmus. E továbbfejlesztés nagyszerű példáját mutatta Lenin az imperializmus, a proletárforradalmak korszakára vonatkozó műveiben. 

           Tudomány:  a társadalmi tudat egyik formája; szisztematizált ismeretek történelmileg kialakult rendszere, melyeknek igazságát a társadalmi gyakorlat állandóan ellenőrzi és pontosabbá teszi (korrigálja). A tudományos ismeret ereje általánosságában, egyetemességében, szükségszerűségében és objektív igazságában van. A művészettől eltérően, amely a világot képekben tükrözi, a tudomány ezt fogalmakkal, a logikai gondolkodás eszközeivel éri el. A vallással ellentétben, amely a valóságot torz módon ábrázolja, a tudomány a tényekre építi megállapításait. A tudomány ereje általánosító képességében van, abban, hogy a véletlenszerű, a kaotikus mögött felismeri és tanulmányozza az objektív törvényeket, melyeknek ismerete nélkül lehetetlen a tudatos, célratörő gyakorlati tevékenység. A tudomány mozgatóerői az anyagi termelés fejlesztésének, a társadalom fejlődésének szükségletei. A tudomány fejlődése abban nyilvánul meg, hogy viszonylag egyszerű oksági összefüggések és lényeges kapcsolatok feltárásától eljut a lét és a gondolkodás mélyebb és alapvetőbb törvényeinek feltárásáig. A tudományos megismerés dialektikája szerint az felfedezések és elméletek nem szüntetik meg a korábbi eredményeket, nem tagadják azok objektív igazságát, csupán pontosabban körvonalazzák alkalmazhatóságuk határait, és meghatározzák helyüket a tudományos ismeretek általános rendszerében. A tudomány szoros kapcsolatban van a filozófiai világnézettel, amely felvértezi az objektív világ legáltalánosabb fejlődéstörvényeivel, az ismeretelmélettel és a kutatás módszerével. Az idealizmus és agnoszticizmus zsákutcájába viszi, a vallásnak rendeli alá a tudományt. Napjainkban csak a dialektikus materializmus lehet alkalmas eszköz a valóság helyes megközelítéséhez, csak ez lehet a széles és termékeny általánosítások forrása. A társadalmi-termelési gyakorlat szükségletei alapján létrejött   és annak serkentő hatását szakadatlanul érző tudomány erőteljesen visszahat a társadalmi fejlődés alakulására. A modern termelés elképzelhetetlen a tudomány nélkül, amelynek szerepe állandóan nő. A kommunizmus anyagi-műszaki bázisának létrehozása folyamán a tudomány egyre közelebb kerül a termeléshez és közvetlen termelőerővé válik.

           Tulajdon:  az anyagi javak elsajátításának történelmileg  meghatározott formája, amelynek az emberek között a társadalmi termelés folyamatában kialakult viszony fejeződik ki. A tulajdon különféle formáiban az osztályoknak, csoportoknak a termelési eszközökhöz való viszonya nyilvánul meg. A tulajdon fejlődését a termelőerők fejlődése határozza meg. A termelési mód változása a tulajdon formáinak megváltozásához vezet. A tulajdon különböző formái ugyanakkor a munkamegosztás fejlődésének a fokozatai. A társadalom történetében két alapvető tulajdon-formáit ismerünk: a társadalmi és a magántulajdont. Az ősközösségi rendben és a szocializmusban a társadalmi tulajdon uralma jellemző. A magántulajdon a rabszolgatartó rendben, a feudalizmusban és a kapitalizmusban áll fenn. A magántulajdon jellege a három társadalmi formában más és más. A magántulajdonnál függ össze a társadalom osztályokra tagozódása, az osztály- és nemzeti ellentétek megjelenése. Az uralkodó tulajdon-forma megalapozza egy bizonyos osztály uralmát. A magántulajdon megsemmisítése, a társadalomnak a társadalmi tulajdon alapján való megszervezése az antagonisztikus ellentétek megszámolásához, az osztálykülönbségek megszüntetéséhez vezet.

           Vallás: az emberek mindennapi léte fölött uralkodó külső erőnek fantasztikus tükröződése az emberek fejében , amelyben a természeti erők természetfeletti formát öltenek. Teológiai szempontból (amelyet a filozófiai idealizmus igyekszik érvekkel alátámasztani) a vallás az emberek örök belső érzésével függ össze, amely valamilyen szellemi principiummal való kapcsolatát fejezi ki. A vallás a társadalmi tudás sajátos formája, amely a világnézet, az egységével tűnik ki. A vallás alapvető és döntő ismérve :a természetfelettibe vetett hitt. A marxizmus a vallást társadalmilag feltételezett és ezért történelmileg átmeneti jelenségnek tekinti. Az emberi történelem hosszú időszaka folyamán az emberek nem ismertek semmiféle vallást. A vallást az ősközösségi rend fejlődésének bizonyos fokán keletkezett mint a félelmetes és érthetetlen természeti erőkkel szembeni tehetetlenség tükröződése. Az osztálytársadalomban a vallás gyökerei főképpen a társadalmi fejlődés spontán folyamataival szembeni tehetetlenséggel, a kizsákmányolással és a tömegek nyomorával függnek össze. Itt a vallás, Lenin szavaival élve, ,,a szellemi elnyomás egyik fajtája, amely mindenütt ránehezedik a másoknak végzett örökös munka, az ínség és a magárahagyottság által szorongatott néptömegekre” (Lenin Művei. 10. Kötet Szikra 1954. 73. Oldal).

           Valóság: az, ami reálisan létezik és fejlődik, ami saját lényegét és törvényszerűségét önmagában tartalmazza, s magában foglalja saját hatásának és fejlődésének eredményeit. Ilyen  az objektív valóság a maga teljes konkrétságában. Ebben az értelemben a valóság különbözik minden látszólagostól, kiagyalttól és fantasztikustól, valamint minden csupán logikaitól (elgondolttól), még ha ez utóbbi teljesen helyes is, továbbá mindattól, ami csupán lehetséges, valószínű, de egyelőre nem létező.