Elhallgatott tények 1956-ról

Előszó

1990 óta új piros betűs nemzeti ünnepet tüntetnek fel naptáraink: október 23-át. Hivatalos meghatározása szerint az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének és a köztársaság kikiáltásának napja ez. Létezik az a másodlagos jelentőségű meghatározás is, hogy március 15-e mellett ez a legnagyobb nemzeti ünnepünk.

Olvasóinknak is bizonyára feltűnt, hogy az idén, 2006-ban a korábban megszokottnál többször beszélnek 1956-ról, a „forradalomról és szabadságharcról”. Nyilvánvaló, hogy ez az 50. évforduló fényének emeléséért történik. Ha most különös jelentőséget kap is, az idei ünneplés is része annak a 16 éve folyó erőfeszítésnek, amellyel 1956 „eszméjét” (s így magát az ünnepet is) igyekeznek elfogadtatni népünk fiaival.

A jelek szerint, ugyanis – s ezt hivatalos helyen is megerősítik – még mindig, mégpedig úgy, hogy még nincs egyetértés az 56-os „forradalom” értelmezésében. A lényeg az, hogy még ma is általában kevesen mennek el a hivatalos ünnepi aktusokra. A résztvevők – többnyire a rendszerváltás nyertesei – saját jól felfogott érdekükben jelennek meg az eseményeken.

Jelen kiadványunkkal nem az ünnepély fényét akarjuk tovább emelni - elég sok pénzt költ kormányunk ilyen célra (’56-os emlékműnek a fővárosi Felvonulási téren való felállítására stb.) e nélkül is. Alaposan téved azonban az, aki ebből azt a következtést vonja le, hogy mi nem tiszteljük eléggé nemzetünket. Cáfolatul elegendő lenne arra hivatkozni, hogy a magyar nemzetnek történelmileg legnagyobb – úgy gazdasági, mint kulturális – fellendülésére éppen abban a társadalmi rendszerben (az épülő szocializmusban) került sor, amelynek megvalósításáért sajátos eszközeikkel küzdünk, s amelyért a továbbiakban is küzdeni fogunk. S ennél nagyobb hazafiság aligha van.

Kiadványunkkal egyrészt a kommunistákra és általában a volt épülő szocializmusra ’56 ünneplése alkalmával általában szórt rágalmakra akarunk reagálni, másrészt – és ez a fontosabb – ki akarjuk mutatni, hogy október 23-a miért nem válhat az egész nemzet ünnepévé. Aki az alábbiak ellenére is kétségbe vonja mindezt, annak érdemes lenne legalább azon elgondolkozni, hogy miért válhatott hazánkban április 4-e, május 1-e és augusztus 20-a (mint az új rendszert szimbolizáló ’49-es alkotmány születésének évfordulója) igazi nemzeti ünnepéllyé, miért ünnepeltünk szívesen a NOSZF évfordulóin (még ha ez utóbbi – viszonylagos áttételessége miatt - kevésbé népszerű ünnepély volt is).

Szeretnénk kifejteni véleményünket olyan kérdésekről is, mint hogy „forradalom” volt-e nálunk 1956 októberében vagy valami más, hogy spontán eseményeknek mondhatók-e az akkori történések stb. Az ilyen kérdésekről kifejtett véleményeink bizonyára a fiatalabb korosztályoknál találhatnak érdeklődésre.

A tényekkel e szerény keretben ennyit tudunk és próbálunk kimutatni. Reméljük, kiadványunkkal sikerül azt is megláttatni olvasóinkkal, amit a mai hivatalos propaganda elhallgatni igyekszik.

Tisztelettel

Petik János

Budapest, 2006. szeptember

Egy kis kronológia

Az 1956. októberi-novemberi eseményeket kevésbé ismerők számára, az időbeni tájékozódás megkönnyítése érdekében az alábbiakban dióhéjban bemutatjuk az egymást követő főbb eseményeket.

1956. október 23

Az éjszakai órákban a belügyminiszter fokozott harckészültségbe helyezi az Államvédelmi Hatóságot, a honvédelmi miniszter pedig a Néphadsereget. A tatai páncélos hadosztályt felrendelik Budapestre.

8 óra: Hazaérkezik Jugoszláviából a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség. A politikai       bizottság kibővített ülést tart, amelyen a tüntetés betiltásáról döntenek.

13 óra: A belügyminiszter a rádión keresztül gyülekezési és felvonulási tilalmat rendel el.

14:23   Rádión bejelentik a tüntetés engedélyezését. A tömeg a Petőfi-szoborhoz vonul.

15 óra  A tüntető tömeg a Bem-szoborhoz vonul, ahol Veres Péter tart beszédet.

Az esti órákban a Parlament előtti tömeg számára Nagy Imre tart beszédet.

20 óra: Gerő Ernő beszédet tart a rádióban

21:30   A tüntető tömeg ledönti a Dózsa György úti Sztálin-szobrot.

23 óra körül: Tűzharc alakul ki a Rádió épülete körül.

Október 24

2 óra:  A felkelők elfoglalják a József Telefonközpontot, majd a Szabad Nép székházát és több fegyverraktárat.

3:30  Feltehetőleg Gerő Ernő felkérésére szovjet egységek megkezdik bevonulásukat a fővárosba.

4:30 A rádióba beolvasnak egy közleményt, amely szerint fasiszta, reakciós elemek indítottak támadást közintézmények ellen, ami miatt tilos mindenfajta gyülekezés.

8:45  A Minisztertanács kihirdeti a statáriumot.

A délelőtt folyamán az Elnöki Tanács Nagy Imrét választja miniszterelnöknek.

12:10   Nagy Imre a fegyverek beszolgáltatására szólít fel.

Vidéken több városban – köztük Győrött és Miskolcon - tüntetések zajlanak.

Október 25

A Politikai Bizottság leváltja Gerő Ernőt, a helyére Kádár János kerül.

11:30   Tüntetés a Kossuth téren. A tömegbe provokátorok belelőnek, sok a halott és sebesült.

Október 26

6 óra: 15 óráig felfüggesztik a kijárási tilalmat

Az MDP központi Vezetőségében vita bontakozik ki a történtek megítéléséről. Losonczy Géza és Donáth Ferenc alulmaradnak kisebbségi álláspontjukkal.

Miskolcon fegyveresek támadást indítanak a rendőrség ellen.

Október 27

Egy vidékről felrendelt lövészezred szembeszáll a fővárosi IX. kerületi csoportokkal.

Felkelők kiszabadítják a váci fegyház foglyait.

Október 28

Az MDP Katonai Bizottsága támadást készít elő a Corvin közi fegyveresek leverésére, de Nagy Imre miniszterelnök lemondásával fenyegetve leállítja azt.

Nagy Imre a délutáni órákban tartott rádióbeszédében nemzeti demokratikus megmozdulásnak nevezi a történteket.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában nyugati államok javaslatára napirendre tűzik a magyar kérdés megvitatását.

Október 29

Tito jugoszláv elnök a KV-nek írt levelében sürgeti a vérontás megszüntetését.

A fegyveres erőknél használatos „elvtárs” megszólítást „bajtárs”-ra változtatják.

A Szabad Nép vezércikke lelkes szavakkal beszél a forradalomról annak hőseiről.

Október 30

A szovjet kormány (a szovjet-magyar viszony javítására tett ígéret mellett) nyilatkozatában megígéri a szovjet csapatok kivonását, amennyiben a felkelők leteszik a fegyvert.

10:10 megkezdődik a Köztársaság téri pártház ostroma. A védők közül ketten az ostrom alatt haltak meg, fegyveres felkelők az ostrom után 23 védőt bestiális módon legyilkoltak.

A késő délutáni órákban kiszabadítják házi őrizetéből Mindszenty bíborost.

Győrött megalakul a Dunántúli Nemzeti Tanács.

Brit és francia csapatok szállnak partra a Szuezi-csatorna övezetében.

Október 31

A Nagy Imre-kormány sürgeti a szovjet katonai egységeknek az országból való kivonását.

Kádár Jánossal az élen megalakul a Magyar Szocialista Munkáspárt.

A Dudás József vezetése alatt álló fegyveresek elfoglalják a Katonai Bíróság és Ügyészség Fő utcai épületét.

November 1

17 óra Nagy Imre közli Andropov szovjet nagykövettel, hogy a magyar kormány kilép a Varsói Szerződésből.

19:45  Nagy Imre rádióbeszédben jelenti be az ország semlegességét.

November 2

A magyar kormány tiltakozik a szovjet bevonulás ellen.

Átalakul a kormány. Maléter Pár honvédelmi miniszter lett, a 4 koalíciós pártot pártonként 3-4 államminiszter képviseli a kormányban.

November 3

12 óra  megkezdődnek a csapatkivonási tárgyalások.

20 óra  Mindszenty rádióbeszédet tart

November 4

Az éjszakai órákban szovjet páncélos egységek megindulnak Budapest felé.

4 óra: A szolnoki rádió hullámhosszán Kádár János bejelenti a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását.

5:20  Nagy Imre utolsó rádióbeszéde

6 óra: Nagy Imre társaival a jugoszláv követségre menekül

Mindszenty az USA nagykövetségére menekü.l

Miért „hallgattak” korábban ’56-ról?

A ’89-es rendszerváltás óta gyakran felteszik ezt a kérdést a múlt rendszerrel foglalkozó írásokban. A kérdést, persze, rendszerint költőinek szánják, melyre legfeljebb a feltevők maguk válaszolnak, mégpedig azzal a hátsó szándékkal, hogy kimutassák a szólásszabadság múlt rendszerbeli „hiányát”, befeketítve ezzel is az akkori rendszert. Minthogy jelenleg nem túlságosan kényeztetnek el minket olyan alkalmakkal, amikor az állítólag meglevő szólás­szabad­sá­got”gyakorolhatnánk, megpróbálunk jelen kiadványunk lehetőségeivel élve válaszolni a kérdésre.

Mielőtt válaszolnánk, személytelenül is vissza szeretnénk kérdezni, hogy a kérdezők nem inkább azt akarták- e kérdezni, hogy miért nem beszéltünk ’56-ról, hiszen hallgatni és nem beszélni valamiről nem egészen ugyanaz. A hallgatás akkor lehetne „gyanús”, ha kérdésre következne, de a szóban forgó ügyben a 70-es, 80-as években aligha tettek fel róla nyilvánosan kérdéseket. 1956 novembere után éveken át, bizony, sokat is foglalkoztunk vele, de azóta lekerült a „napirendről”. Újságcikkek, tanulmányok bizonyítják, hogy nem volt elhallgatás. Azt ugyan lehetne mondani, hogy külföldön, főleg ’56-os szereplésük miatt disszidált emberek tollából legalább annyi, ha nem több írás jelent meg e témában, ez azonban célt tévesztő megállapítás. Amíg ugyanis azok a művek megmaradtak– akár a szerző önigazolását, akár a szocializmus diszkreditálását szolgáló, akár más célt szolgáló – írásműveknek, addig idehaza az írogatás helyett szakadatlanul azt figyelték társadalmunk vezetői, hogy a dolgok nem olyan irányba haladnak-e, hogy egy újabb ’56-ra kerülhessen sor. S ez is „mű”, csak hát nem papíron található, hanem az eleven életben. Nem nehéz válaszolni a kérdésre, hogy melyik „mű” ér többet.

Beszélni pedig általában akkor szoktak, ha valakinek közölni valója van valamiről. Amit el akartak mondani 1956-ról, azt már nagyon korán elmondták – nem később, mint 1956. december 5-én, amikor is az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága többnapos ülése után közzétették az októberi események közismert 4-pontos értékelését. Ez az értékelés alapjában ma is helytálló, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek alatt sok új dokumentumhoz, ismerethez jutottak hozzá a kutatók. Azt, hogy mennyire nem „elhallgató” ez az értékelés, az a tény is mutatja, hogy mindjárt az első pontja a vezetésben előfordult hibákat jelölte meg a felkelés kirobbanása egyik fő okaként. Ezt annak ellenére tették, hogy – mint látni fogjuk az alábbiakban – az ellenforradalom előkészítői és főszereplői számára ezek a hibák csupán ürügyként szolgáltak arra, hogy „a fürdővízzel a gyereket is kiöntsék”. Nekik ugyanis nem a rendszer hibáinak a kijavítása volt a fontos, hanem a rendszer megszűntetése. Miért kellett volna hát újra rágódni azon, amit már 20-30 évvel ezelőtt „lerágott csontnak” tartottak? A kérdés sokkal inkább az lehetne, hogy viszont miért kellett 1989 után nemcsak elővenni ’56-ot, hanem egyenesen átértékelni az addigi álláspontokat, sőt, első számú nemzeti ünneppé tenni a „forradalom kezdetének napját”. Mi adunk erre is választ, noha azt a hatalom mai birtokosainak kellene megadniuk. Ők mégis rendszerint elhallgatják azt, vagy kerülő választ adnak rá.

Az elhallgatásra vonatkozó kérdés tehát, ha azt a kommunistáknak címezik, alaptalan. Nem alaptalan viszont, ha a kultusz mai kialakítóinak címezik, ők ugyanis rendre elhallgatnak, meghamisítanak vele kapcsolatos tényeket. A Köztársaság téri szörnyűségekről például mély­ségesen hallgatnak – nem ok nélkül, hiszen azok az események állítólagos spontaneitása és tisztasága talán a legjobb cáfolataiként szolgálhatnának. A fegyveres összetűzéssel kapcsolatos ismertetéseikben rendre vérgőzös gyilkosoknak igyekeznek beállítani a népi hatalom védőit, azt állítva, hogy a lövöldözést a fővárosban a Rádiónál vagy pld. Miskolcon a rendőrségnél ők kezdték. Ezek célzatos rágalmak, melyek tisztázásra szorulnak.

Miért van ma szükség ’56 kultuszára?

’56 nyilvános emlegetése akkor kezdődött igazán, amikor a szocializmus ellenségeinek hazai pozíciói annyira megerősödtek, hogy az addigi „ellenforradalom” megjelölést „népfelkelésre” tudták változtatni, ez pedig 1988-ben volt. Ma már tudjuk, hogy erre azért volt szükségük, hogy előkészíthessék a következő átkeresztelést, amikor visszaaggathatják rá az ’56-ban indokolatlanul ráaggatott „forradalom” szót, megtoldva azt még a „szabadságharc” kifejezéssel. A kultusz kialakítására tehát a mai rendszer előkészítőinek és a hatalom mai birtokosainak volt, ill. van szükségük.

A névcsere önmagában nem tűnik fontosnak a kérdésre adandó válasz szempontjából. Pedig fontos volt. Világosan megmondta a célját a szerecsenmosdatás fő rendezője, Pozsgay Imre „Koronatanú és tettestárs” c. könyvében, mégpedig az alábbiakkal: „ … ezzel az akcióval (az átkereszteléssel – P.J.) gyökerestül kell kirobbantani a pártot a talajból. A kérdés csak az, hogy elegendő töltet van-e benne ahhoz, hogy ezt elérje.” Ez világos beszéd, igazmondó is, hiszen a történtek igazolják igaz voltát. Úgy látszik, volt benne elég „töltet” is. De ezzel még nem válaszoltunk a „miért” kérdésre.

A „miért” megértéséhez a ’89-es rendszerváltás körülményei vizsgálatának útján juthatunk el – bár ennek behatóbb vizsgálata nem lehet célja kiadványunknak. Abból induljunk ki, hogy a kapitalizmus visszaállítói tisztában lehettek vállalkozásuk kockázatos voltával, ezért minden eszközzel biztosítani próbálták annak sikerét. A fő nehézséget az jelentette, hogy míg a magyar nép a szocializmust, az építése közben előfordult hibák ellenére is, lényegében magáévá tette, a kapitalizmussal ezt soha nem fogják tudni elérni. Ma úgy szokták ezt mondani, hogy a szocializmus építéséhez a kommunisták rendelkeztek a kellő mértékű legitimitással, amilyennel a mai rendszer bábái és birtokosai nem rendelkeznek a kapitalizmus „építéséhez”. Emlékezzünk arra, hogy szándékaikat milyen alattomosan, „szociális piacgazdaság” s más demagóg szavak használatával próbálták elfogadtatni, s erőfeszítéseik mára elért célját megjelölő „kapitalizmus” szót ma sem használják nagy előszeretettel.

A „legitimitás” megszerzéséhez a szóvirágok használata azonban önmagában kevés lett volna. Azt ugyanakkor nem mondhatták, hogy az ember helyett a profitot helyezzük trónra, hogy ismét farkasok közötti viszonnyá válnak az emberi kapcsolatok, hogy kiszolgáltatják az országot a „multiknak” (a jelenből legfeljebb Nyugat nálunk mindig is táplált nimbuszára építhettek - a jelek szerint nem is egészen alaptalanul). Nem volt más – a múltból kellett meríteni, ha van mit. Így esett a választás ’56-ra. De miért pont erre?

Az 1956. október-novemberi hazai eseményekről azt már az említett MSZMP-értékelés kimondta, s ily módon köztudottá vált, hogy az ellenforradalom volt. Ezt a megállapítást, mint ugródeszkát használták fel annak igazolására, hogy a „magyar nép megmutatta, hogy nem kér a szocializmusból”. Ehhez hozzávették az akkor divatos (részben a „kommunisták” – pontosabban revizionisták – által kitalált és használt) s ma újra ráaggatott jelzőket, olyanokat, mint „forradalom”, „szabadságharc”, amitől a Kádár-rendszer értékelését is remélték érvényteleníthetni, egyben pedig az akkori „rab” sorsunkat is próbálták igazolni. Mindehhez még szükség volt a „forradalom” mind akkori szélesebb körű támogatottságának bizonyítására is. Minthogy ez eleve reménytelen vállalkozás lenne, közismert személyiségek kifejezéseire hivatkoztak, olyanokéra, mint Nagy Imre, aki szerint ’56 „nemzeti demokratikus mozgalom” volt, vagy Déry Tibor, aki szerint „Ezt (a „forradalmat” – a szerk.) nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat.” (idézet az írónak az Irodalmi Újságban 1956. nov. 2-án megjelent cikkéből).

     Ezek után egyetlen lépés van hátra a „legitimitás” megszerzéséhez: ’56-ot a ’89-es rendszerváltás előhírnökének kikiáltani, azonosulni az ’56-os – a fehérterror jobboldali és a kezdeti progresszív elemeitől megfosztott – „eszmékkel”, vagyis kisajátítani az 50 évvel ezelőtti eseményeket politikai céljaik érdekében. S persze, ezt harsogják ünnepi szónokaik, meg a Terror Házában és másutt is, amire fölöttébb szükségük van, minthogy egyre kevesebben élnek ’56 szemtanúi. Ha tehát a „nép” ’56-ben „az épülő szocializmus megdöntését” akarta, akkor a „nép” a rend­szer­­váltást  is „akarja”, hiszen a mai rendszer is az épülő szocializmus megdöntésén alapul. 

Minthogy az 50. évforduló kapcsán e demagógia felerősödésére számítunk, fontosnak tartjuk elmondani, hogy kik is voltak valójában azok ’56-ban, akik valóban nem kértek a szocializmusból – mert olyanok is voltak s nem is kevesen - hogy tényleg spontán módon, a „nép akarata” szerint zajlottak-e le az események, s hogy tényleg forradalom volt-e 1956-ben nálunk.

Forradalom vagy ellenforradalom?

Mint azt a fentiekban már megállapítottuk, ’56 megítélésében ma sincs egyetértés. A nézetkülönbség elsősorban annál a kérdésnél jelentkezik, hogy az ’56-os események összességükben forradalomnak vagy ellenforradalomnak nevezhetők-e. Az eseményeket átélt – s így a pőre igazságot az átlagosnál jobban ismerő –, idősebb polgártársaink számára ma is elfogadható az MSZMP által már 1956-ban „ellenforradalom” megjelölés, akkor is, ha konformizmusból vagy más indítékból ezt célszerűnek tartják is véka alá rejteni. Az tetszetősebb „forradalom” kifejezéshez azok ragaszkodnak, akiknek, mint láttuk, érdekük fűződik a használatához, mégpedig többnyire a rendszerváltás igazolásának érdeke. S itt valóban van párhuzam: ’56-ban ugyanolyan érdekek indokolták a demagóg szavak használatát, mint ’89 után: miként ’56-ban, úgy ’89-ben is azok hangoztatták, akiknek érdekükben állt az ilyen demagóg eszközök használata.

Társaságunk továbbra is az ellenforradalom szót használja az események megjelölésére. Ezt azonban nem önkényesen meghatározott, hanem tudományosnak mondható kritériumok alapján tesszük. A „forradalom” tömör meghatározása az Új Magyar Lexikonban így szól:

„forradalom: társadalmi forradalom: az osztályharc legmagasabb formája, az osztály­társadalom fejlődésében az a törvényszerűen bekövetkező szakasz, amelynek során a fejlettebb, magasabb rendű társadalmi-gazdasági alakulat felváltja az elavult társadalmi rendet, és a hatalom a régi reakciós uralkodó osztály kezéből más, haladó osztály kezébe megy át.”

Összevetve a meghatározást a történtekkel, azt kell mondanunk, hogy a forradalom szónak az ’56-os felkelésre való használata minden lényeges alapot nélkülöz. Az események végkifejletében nem a haladó osztályok (a munkásság, a parasztság) kerültek volna hatalomra hanem a reakció, ami pedig a kapitalizmus restaurációjával járt volna, hiszen addig azok voltak hatalmon (ha ennek látványos jelei nem is voltak nagyon láthatóak). Ezt azonban nem forradalomnak, hanem ellen­forrada­lomnak kell nevezni. Mégsem mondhatjuk, hogy kizárólag a már tárgyalt politikai fogásként kell értelmeznünk a forradalom szónak a szóban forgó üggyel kapcsolatos használatát.

Ha meggondoljuk, hogy 1950 óta a kulturális és politikai élet meglehetősen felülről irányított volt, aminek háttere előtt valami rendkívülinek számított úgy az Bem-, mint a Petőfi-szoborhoz való felvonulás október 23-án, ott a Szózat, a Himnusz valóban spontán eléneklése és hasonló ünnepi külsőségek, amik egyfajta, bár lényegében hamis forradalmi pátoszt keltettek a résztvevőkben, akkor megérthetjük, hogy sokan ma is forradalomként emlegetik az akkori eseményeket. Mi az ilyen nézetekkel nem tudunk egyet érteni, már csak azért sem, mert az egyetértéssel a kapitalizmus restaurációjának apológiáját erősítenénk. Még akkor sem, ha a legtöbbet használt szó az események 12 napján a „forradalom”, meg a „szabadság” s hasonlók voltak: ez a szó szerepelt több párt és lényegében minden ebben az időszakban létesült önkormányzati szerv (tanács, bizottság stb.) nevében, ezzel voltak teli a szónoklatok, a nyilatkozatok.

A kérdés további feszegetésénél fontosabb annak a vizsgálata, hogy vajon tényleg annyira járhatatlan és téves volt-e a szocialista társadalmi viszonyok kiépítésének 1956-ig járt útja, hogy a bajokon csak a rendszer lecserélésével lehetett segíteni. Ennek érdekében tekintsünk vissza kicsit a háború utáni országépítő munka eredményeire.

Jelentős fejlődés után megtorpanás

Az 1947-es választásokon a baloldal, élén a kommunista párttal, hatalmas többséget szerzett az országgyűlésben. Az ezt követő évek alatt megtörtént a munkáspártok egyesülése, kialakult a proletárdiktatúra intézményrendszere (ezért mondható az 1947-48-as időszak a fordulat évének). Megkezdődött és fokozatosan megvalósult a termelőeszközök köztulajdonba vétele. A 3-éves tervet csaknem 2 és félév alatt sikerült teljesíteni. A fellendülésnek köszönhetően a gyár- és bányaipari termelés volumene igen közel került az 1938-as szinthez. Kötelezővé vált a 8-osztályos általános iskola elvégzése, a felsőfokú oktatási intézmények kapuit a munkás- és parasztfiatalok előtt is megnyitották.

1949-ben megkezdődött az 5-éves terv előirányzatainak megvalósítása. Az eredeti terv az ipari termelés 30 %-os, a nehézipar 105 %-os, a mezőgazdaság 35 %-os, az életszínvonal 35 %-os emelését határozta meg. Az első eredmények igen biztatóak: az ipari termelés 1 év alatt 27%-kal emelkedett. Az eredmények láttán módosították a tervet, jelentősen és irreálisan emelve a tervszámokat. Ez a fejlődés lendületének megtorpanását, sőt visszaesését eredményezte. Nem akarva az illetők személyes felelősségét csökkenteni, meg kell mondani, hogy a tervszámok emelése mögött a külpolitikai tényezőkre is tekintettel kell lennünk. Alig ért véget a második világháború, a nyugati tőkés országok már újabb háború tervével foglalkoztak. Céljuk a háború nyomán létrejött szocialista országok tömbjének szétverése révén a hatalmi pozícióik növelése volt. Jól mutatja ezt a tény, hogy a hidegháború több országban (Koreában, Vietnamban stb.) „meleg” háborúvá változott. Azokban az években általánosan elterjedt volt a vélemény, hogy hamarosan újabb világháború fog kirobbanni, ami miatt a magyar állam vezetői (is) kötelességüknek érezték a nehézipar (azon belül a hadiipar) gyors fejlesztését. Minthogy ezzel hatalmas összegeket vontak el más, főleg az életszínvonal emelésével összefüggő ágazatok fejlesztésétől, az életszínvonal területén nemhogy a tervezett emelést nem sikerült elérni, de visszaesés következett be.

A gazdasági gondokból fakadó feszültséget tovább növelték egyéb gondok. A társadalmi élet szocialista alapon való átszervezéséhez egyedül a szovjet vezetés tapasztalataiból meríthettünk, így nagyrészt érthető, hogy főleg azokra építkeztünk. A Rákosi-féle vezetés viszont  kritikátlanul lemásolta a szovjet gyakorlatot, amiből nagyon komoly társadalmi feszültségek keletkeztek. A lenini elveket félretéve a mezőgazdaságban agresszív téesz-szervezést és beszolgáltatási gyakorlatot valósítottak meg, politikai-ideológiai téren pedig már 1949-ben megindult az ellenség keresése. Ha nem találtak, kreáltak. Pedig a fasiszta Horthy-korszak sok csendőrt, katonatisztet, deklasszálódott elemet hagyott örökségbe, akik, nem lévén képesek alkalmazkodni az új rendszerrel megváltozott körülményekhez, egy pillanatig sem mondtak le a régi világ vissza­hozásának szándékáról. Szervezkedtek, agitáltak, míg 1956-ban el nem érkezettnek érezték a napjukat – s mint látni fogjuk, éltek is a lehetőséggel. Ha sok ilyen ellenséges elemet sikerült is semlegesíteni, sokan zavartalanul folytathatták rendszerellenes aknamunkájukat, az ellenséget ugyanis sokszor nem közöttük keresték, hanem még saját elvtársaik között is. Így rendezték meg a kirakat-pereket, melyekben igen sok ártatlan kommunistát is meghurcoltak, halálra ítéltek (Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort stb.). Az ilyen s hasonló törvénytelenségek tovább fokozták az általános elégedetlenséget, siettették a társadalmi robbanást.

Az említett hibák, bármennyire súlyosak voltak is, mégsem indokolták az olyan hevességű ellenséges fellépést, akkora vérontást, amilyenre az ’56-os lázadásban sor került, még kevésbé a rendszer megdöntését. A szocialista viszonyok kiépítésében, az életminőség javításában így is jelentős eredmények születtek nemcsak a 3-éves, hanem az első 5-éves terv időszakában is. A nemzeti jövedelem az 1949-esnek a másfélszeresére növekedett, a gyáripari termelés az 5 év alatt 131 %-kal nőtt, a nehézipari termelés megháromszorozódott, a gépiparé az 1949. évinek a 3 és félszeresére nőtt. Ezen időszak alatt 75 jelentős ipari beruházás valósult meg (a Dunaújvárosi Vas- és Acélmű, a November 7 Erőmű stb.). Sorra születtek azok az ipari alkotások (pld. a járműiparban), amelyek nemcsak nemzeti önbizalmunkat növelték, hanem a szocializmusban rejlő lehetőségek ragyogó bizonyítékaiként is szolgáltak.

Lépések a hibák kijavításának útján

A magyar pártvezetésben mindjárt Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála nyomán, nagyrészt a vezetési hibákból adódott feszültségek nyomására megindult a hibák feltárása és következményeinek felszámolása, megismétlődésük lehetőségének elhárítása. Rákosi Mátyás először 1953-ban, majd ezt követően több alkalommal nyilvánosan is elismerte a vezetésben elkövetett saját hibáit. 1956-ban mérséklik a második 5-éves terv túl magasra állított tervszámait. Nagyrészt az SZKP XX. Kongresszusának hatására némileg meggyorsult a Rákosi-korszakban ártatlanul elitéltek és kivégzettek rehabilitációja. Márciusban szabadlábra helyezik Szakasits Árpádot, az Elnöki Tanács és az MDP volt elnökét. Júliusban felmentik Rákosit első titkári tiszte és PB-tagsága alól, ugyanakkor Gerő Ernőt választják helyére első titkárnak. Farkas Mihályt kizárják a pártból, több, korábban börtönbüntetésre ítélt funkcionáriust (Kádár Jánost, Marosán Györgyöt) visszavesznek a KV-be. Augusztusban a KV elismeri az értelmiségi politikában elkövetett hibáit. Szeptemberben a KV személyi-kultusz ellenes határozatot hoz („Magyar állampolgárságú élő személyről vállalatot, intézményt nem szabad elnevezni.”). Októberben több AVH-tisztet letartóztatnak, megtörténik a koncepciós perek áldozatainak nyilvános és látványos újratemetése. Gerő Ernő október 23-i rádióbeszédében is megerősítette az MDP-nek a hibák kijavítására irányuló eltökélt szándékát.  

Mindez és a szocializmus építésében fentebb vázolt eredmények eléggé meggyőzőek voltak afelől, hogy a dolgok jó irányban haladnak. Ha a dolgozók nagyobb részét meg is győzték, a rendszer ellenségeinek éppen a hibák kijavítása nem tetszett. Ha ugyanis helyrehozzák a korábbi hibákat, akkor ezeknek nem lesz mivel igazolniuk rendszerváltó terveiket. Fokozódó erővel végezték tehát aknamunkájukat, amihez az USA-ból dollármilliókkal támogatott nyugati emig­rációs és felforgató elemek kívülről hathatós anyagi és főleg szellemi segítséget nyújtottak.

S erőfeszítéseik október 23-án meghozták gyümölcsüket: kirobbant az általuk régóta várt felkelés.

„Forradalom” az ellenforradalomban

Amint azt a fentiekben már kifejtettük, a baloldalon jól megalapozott érvek alapján tartjuk az ’56-os tragikus eseményeket – a mai rendszer apologétáival ellentétben, ugyanakkor a Kádár János-vezette MSZMP értékelésének megfelelően – ellenforradalomnak. Ehhez a megállapításhoz elsősorban az események végkifejletének irányultsága alapján jutottunk, ugyanazon az úton haladva, amin az 1789-es francia forradalmat, vagy a mi 1848-es forradalmunkat forradalomnak mondjuk.

Ez azt is jelenti, hogy miként minden ellenforradalomban, úgy az 1956. októberiben is egy progresszív irányzatú eseményből indulunk el, amitől aztán egyre jobbra, a reakció hatalomra jutásának közelébe, sőt a fehérterror irányába tolódott el az események iránya. Ez a kezdeti esemény az október 23-i Petőfi- és a Bem-szobornál tartott, ill. ezeket megelőzően a lengyel nagykövetség előtti rokonszenv-tüntetés volt. A tüntetést, mint láthattuk, először betiltották, de aztán hamarosan visszavonták a tilalmat. Nemcsak kevéssé indokolható, hanem veszélyes is volt a tüntetés, s ezt nem egyedül a belügyminisztériumnál vélték így. A Magyar Írók Szövetsége az alábbi közleményt tette közzé a Szabad Nép okt. 23-i számában:

„Többen azzal fordultak hozzánk, hogy tudomásuk szerint az Írószövetség felvonulást szervez egyetértése kifejezéséül a lengyelországi eseményekkel. Ezzel kapcsolatban a következőket közöljük:

Rendkívül nagy örömmel üdvözöljük a Lengyelországban, a Lengyel Egyesült Munkáspártban történő eseményeket. Az ott kibontakozó törekvésekkel a legmelegebben egyetértünk. Felvonulást, tüntetést azonban nem szerveztünk, s ilyet nem is helyeslünk (a kiemelés P.J.-tól).

A Magyar Írók Szövetsége titkársága és pártszervezete”

A tüntetést szervező egyetemi fiatalságnál a józan hangok süket fülekre találtak. A kezdet mégis progresszív volt: a hibák kijavítását, a legégetőbb problémák mielőbbi megoldását sürgették a szónokok (köztük Veres Péter népi író). Ez tehát a szocializmus fejlesztésének irányába vitte volna a dolgokat, ez az, amire még azt mondhatjuk, hogy úgy-ahogy megfelel a forradalom fogalmának. Ez a „forradalom” azonban nagyon rövid volt, ha egyáltalán meglehet állapítani az időtartamát. Ugyanis már a tüntetéseken megmutatkozott, hogy nem lesz megállás a progresszív irányú követeléseknél. Már maguk a követelések mindegyike sem érte be a politikai status quo fenntartásával. Ennek egyik bizonyítékául a Műszaki Egyetem követelései szolgálnak. Íme néhány pont ezek közül:

„3. … Az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról a magyar béke­szer­ződés értelmében.”

„8. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálását., a politikai foglyok részére teljes amnesztiát. …”

„9. A néptől idegen címer helyett a régi Kossuth-címer visszaállítását.; …”

Érdekes lehet annak a kérdésnek a vizsgálata is, hogy miért egyetemisták, főleg a Műszaki Egyetem hallgatói fogalmaztak meg ennyire radikális követeléseket. Ha voltak is súrlódások az értelmiség és a kormány között, az a műszaki pályán elhelyezkedőkre kevésbé vonatkozott, hiszen a műszaki szakemberekre nagy szükség volt abban az időben. Sokkal valószínűbb, hogy az egyetemi fiatalság soraiban is szervezkedő reakciós elemek által beszervezett egyetemistákról van szó, akikhez megtévedt vagy más okból érdeklődő társak is csatlakoztak.

Az mindenesetre tény, hogy a „forradalom” már ezen első napon teljesen elvesztette forradalmi jellegét (ha erről egyáltalán beszélhetünk), mivel a békés tüntetés nem kifejezetten forradalmi aktusba: vörös zászlók égetésébe torkollott, másutt középületek homlokzatáról leverték a vörös csillagot, s ismét más helyeken a népi hatalom