Proletár Internacionalizmus:  a világ proletárjainak és dolgozóinak nemzetközi szolidaritását kifejező ideológia, a munkásosztálynak és pártjának egyik alapvető ideológiai elve. A proletár internacionalizmus gondolatát első ízben Marx és Engels vetették fel „A Kommunista Párt kiáltványá”-ban, melyben kifejtették, hogy a világ proletárjainak közös érdeke a kapitalista iga alóli felszabadulásáért vívott harc. A proletár internacionalizmus lényegét a „Világ proletárjai, egyesüljetek” jelszó fejezi ki. Az egyes nemzetek munkásosztálya nem hagyhatja figyelmen kívül más nemzetek proletáriátusának harcát, hiszen nemcsak saját országának burzsoáziája, hanem a többi országok burzsoáziája is ellensége. Ebből fakad az egész nemzetközi proletáriátus alapvető érdekközössége. A proletár internacionalizmusban szervesen összefonódik a proletáriátus hazaszeretete, az a törekvés, hogy országát az osztályelnyomástól és mindenféle elnyomástól szabaddá tegye, más országok dolgozói a békéért, demokráciáért és szocializmusért vívott harcának támogatásával. A proletár internacionalizmustól távol áll bármely más nemzet lebecsülése, hiszen minden nemzet hozzájárul a világ anyagi és szellemi kultúrájának fejlesztéséhez. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a szocializmus győzelme a Szovjetunióban meggyengítette az imperializmus világrendszerét, aláásta alapjait és nagy segítséget nyújtott a nemzetközi proletáriátusnak igazságos harcához; ugyanakkor a proletár internacionalizmus elve nyilvánul meg abban a támogatásban is, amelyet a nemzetközi munkásosztály nyújtott a fiatal Szovjetköztársaságnak. A nemzeti kérdés megoldása a Szovjetunióban és a többi szocialista országban, valamint új típusú, a népek barátságára épülő sok nemzetiségű államok létrehozása, szintén a proletár internacionalizmus eszméjének megvalósulása. A szocialista világrendszer létrejöttével a proletár internacionalizmus tartalma még tovább bővült. A proletár internacionalizmus egyik konkrét formája napjainkban a szocialista világrendszer országainak barátsága és kölcsönös segítsége. A proletár internacionalizmus legfőbb követelményei: az egész szocialista tábor biztonságának védelme, a békeharc, a gazdaságilag elmaradott országok népeinek támogatása nemzeti gazdaságuk és kultúrájuk fejlesztése érdekében. A proletár internacionalizmus szorosan összefügg a szocialista hazafisággal, a szocializmus és a szocialista világrendszer iránti odaadó hűséggel. A kommunizmus építése a Szovjetunióban a szovjet nép nagy nemzetközi feladata, amely egyben az egész szocialista világrendszer, a nemzetközi proletáriátus, az egész emberiség érdeke is. a jelenlegi körülmények között a proletár internacionalizmus elve kíméletlen harcot követel a nemzeti elszigetelődés, a kozmopolitizmus mindenfajta megnyilvánulása ellen, a kommunista és munkáspártok egységének határozott védelméért.

           Pszichológia:  az a tudomány, amelynek tárgya a szubjektum és az objektum kölcsönhatása egyik oldala: a pszichikum tanulmányozása; feladata a pszichikus tevékenység különböző formái (érzékelés, emlékezés, gondolkodás, érzelem, akarat stb), a különböző pszichikus tulajdonságok és állapotok kialakulásának és fejlődésének vizsgálata. A pszichológia és az egyes filozófiai diszciplinák (ismeretelmélet, logika, etika,esztétika stb) között sohasem volt éles határvonal. A pszichológia kezdete az ókorra nyúlik vissza; hosszú ideig a filozófia kebelében fejlődött. A pszichológia története is a materializmus és idealizmus éles harcának színhelye. Az alapvető kérdés, melynek eldöntésétől a materialista vagy idealista állásfoglalás függ a pszichológiában, a pszichikum természetére vonatkozik: az anyagtól független szubsztancia. Önálló tudománnyá azonban csak a XIX század közepén vált, amikor a pszichológusok a lelki jelenségek kutatása terén is a konkrét, tudományos kísérletezések útjára léptek. Az e időben még sokak által követett szubjektív módszer azonban válságba juttatta a polgári pszichológiát, amely a XX században több idealista és mechanikus áramlatra bomlott. A pszichológia mint a dialektikus és történelmi materializmus építő tudomány a Szovjetunióban alakult ki, s ezzel új történeti szakasz nyílt meg a pszichológia fejlődésében. A tudományos pszichológia a marxista-leninista ismeretelméletből indul ki, természettudományos alapja pedig a pszichikus jelenségek Szecsenov-féle reflexelmélete, melyet I. Pavlov fejlesztett tovább. A mai pszichológia rendkívül differenciált; kutatási körébe tartozik az általános pszichológia: az emberi pszichikum, az ember lelki élete általános törvényszerűségeinek kutatása, a fejlődés-pszichológia: a lelki jelenségek, a pszichikus visszatükrözés formái kialakulásának és fejlődésének vizsgálata mind a törzsfejlődés, mind az egyén fejlődése során; a gyermek-pszichológia: a gyermek pszichikus fejlődésének tanulmányozása; a patho-pszichológia: az ideg- és elmebetegek sajátos kóros pszichikus fejlődésének vizsgálata; a személyiség-pszichológia: az emberi személyiség sajátos struktúrájának és fejlődésének vizsgálata; valamint a csoport-, tömeg- és néplélektan: bizonyos vonatkozásban közös társadalmi feltételek között élő emberek jellemző pszichikus sajátosságainak kutatása. Mindezen tudományágak eredményeit a gyakorlati életre és más tudományágakra az ún. alkalmazott lélektani ágak dolgozzák fel, mint pl. a nevelés-, a munka-, a társadalom-, a klinikai, a katonai pszichológia stb.

           Rabszolgatartó Társadalom: az első osztályokra hasadt, antagonisztikus társadalom, amely az ősközösségi rend romjain keletkezett. Különböző mértékben és formában minden országban és minden népnél volt rabszolgaság. Legmagasabb fejletségi formáját az ókori Görögországban és az ókori Rómában érte el, ahol a rabszolgák alkották a társadalom fő termelőerejét. A rabszolgatartó társadalom uralkodó, s egyben a társadalom egyik alapvető osztálya a kizsákmányoló rabszolgatartók. Ez különböző társadalmi rétegekre tagozódik: nagybirtokosok, nagy műhelyek tulajdonosai, kereskedők, uzsorások. A másik alapvető osztály a rabszolgák nagy létszámú kizsákmányolt osztálya. E két alapvető osztályon kívül közbülső rétegek is vannak, amelyek a szabad lakosság körébe tartoznak: saját munkájukból élő kistulajdonosok (kézművesek és parasztok), továbbá a lumpenproletariátus, amely tönkrement kézművesekből és parasztokból képződött. A rabszolgatartó társadalom uralkodó termelési viszonyainak alapja a rabszolgatartónak a termelési eszközökre és a rabszolgákra vonatkozó magántulajdona. A rabszolgáknak a gazdaságon kívüli, fizikai kényszeren alapuló kizsákmányolása hatalmas méreteket öltött, mire azok alacsony munkatermelékenységgel és a termelési eszközök tönkretételével válaszoltak. Az egyes rabszolga által létrehozott többlettermék jelentéktelen volt. Minthogy azonban óriási számú rabszolgát zsákmányoltak ki, és munkájuk rendkívül olcsó volt, a többlettermék összessége viszonylag jelentékeny mértékeket ért el. Ezen az alapon vált lehetővé egy bizonyos társadalmi és technikai haladás, tudományos, művészeti és filozófiai fejlődés. A rabszolgatartó társadalom létrejöttével alakult ki az állam. A rabszolgaság egész története az osztályharc története. A rabszolgatartó társadalom bomlásakor az osztályharc tetőpontra hágott. A rabszolgafelkelések összefonódtak a tönkrement kisparasztoknak a nagybirtokosok elleni harcával. A római birodalom esetében a rabszolgatartó társadalom pusztulását meggyorsította a külső betörés. A kizsákmányoláson alapuló társadalmi rend rabszolgatartó formáját új forma váltotta fel: a feudalizmus. A rabszolgaság nem tűnt el teljesen a rabszolgatartó termelési mód megszűnésével, hanem különböző formákban és mértékben tovább élt mind a feudalizmus, mind a kapitalizmus időszakában.

           Racionalizmus:  1 ismeretelméleti felfogás, amely szerint az általánosság és szükségszerűség – a tudás megbízhatóságának logikai ismérvei – nem vezethetők le tapasztalatból és annak általánosításából, hanem csak az észből meríthetők, mégpedig vagy az ész veleszületett fogalmaiból, vagy csupán elménk sejtéseiként, előfeltevéseiként létező fogalmakból. A tapasztalat bizonyos fokig ösztönző hatással van megjelenésükre, de a feltétlen általánosság és a feltétlen szükségszerűség jellegét a tapasztalat előtt létező és attól állítólag független ésszerű belátástól, illetve a priori formáitól nyerik. Ebben az értelemben a racionalizmus ellentétes az empirizmussal. A racionalizmus tulajdonképpen kísérlet volt arra, hogy megmagyarázzák a matematika és matematikai jellegű természettudományok igazságának logikai sajátosságait. Képviselői: a XVII században Descartes, Spinoza, Leibniz, A XVIII században Kant, Fichte, Schelling, Hegel. A racionalizmus korlátja, hogy tagadja az általánosság és szükségszerűség tapasztalatai eredetét, abszolutizálja e logikai ismertetőjegyek feltétlen jellegét, nem ismeri fel dialektikusan az ismereteknek a kisebb általánosságról és szükségszerűségről az egyre nagyobb és egyre inkább feltétlen általánosságra és szükségszerűségre való átmenetét. A racionalizmus korlátozottságát csak a marxizmus küzdötte le, amely a gyakorlattal egységben szemléli a megismerést (Megismerés, Elmélet és gyakorlat).-2. Ésszerű gondolkodás, értelmen alapuló világnézet. Nemcsak az ismeretelméletben, hanem a pszichológiában, az etikában és az esztétikában is érvényesül. A pszichológiában a racionalizmus az intellektuális pszichikus funkciókat állítja előtérbe, így pl. az akaratot az észre vezeti vissza (Spinoza); az etikában az erkölcsi tevékenység ésszerű motívumaira és elveire helyezi a hangsúlyt; az esztétikában az alkotás racionális (intellektuális) jellegét állítja a középpontba. Mindezekben az esetekben a racionalizmus az észben, az ésszerű belátás evidenciájában, a bizonyítás erejében való hitet jelenti. Ebben az értelemben a racionalizmus az irracionalizmus áll szemben.-3. Teológiai irányzat, amely szerint csak azok a dogmák elfogadhatók, amelyeket az elme össze tud egyeztetni a logikával és az ész ,,természetes világosságával”.

           Realitás: a dolgok léte, szembeállítva a nemléttel és a lét egyéb formáival (a lehetőséggel, a valószínűséggel stb.). A filozófia történetében a realitást igen pontosan megkülönböztették a valóságtól. A realitást nagyrészt úgy értelmezték, mint valami lényegesnek a létét az adott dologban, mint magának a dolognak a létét, a valóságot pedig úgy fogták fel, mint jelenlété mindannak, ami a dologban lényeges és lényegtelen. A realitás rendszerint úgy szerepelt, mint valaminek a léte a benne levő minden véletlenszerűség kizárásával, vagyis kikapcsolásával mindannak, ami nincs szükségszerűen hozzákötve a szóban forgó léthez.

           Sors, Fátum: az emberi élet minden eseményét előre meghatározó természet feletti erő vallási-idealista képzetét kifejező fogalom. Az ókori görög mitológiában az emberek, sőt az istenek sorsa is a sors istennőitől, a moiráktól (a rómaiaknál a párkáktól) függött. A sorsot idővel a világrendező legfőbb lény képében jelent meg. A sorsról mint az isteni elrendelésről alkotott fogalom minden mai vallásra jellemző. A protestantizmusban világosan kifejtett, fatalista  jellege van (Fatalizmus) egyes vallási irányok (például a katolicizmus, a pravoszlavizmus) gyengíteni igyekeznek a sorsról alkotott képzetek fatalizmusát: az isteni elrendelés és az emberi akaratszabadság eszméjének összeegyeztetésével próbálják feloldani. Nem filozófiai értelemben a sors fogalmát az ember vagy az egész nép életkörülményei alakulásának jellemzésére is használják.

           Sovinizmus: az elnevezés egy napóleon-imádó katona, színpadi alak, Chauvin nevéből ered; 1 szélsőséges, gyűlölködő          nacionalizmus; valamely nemzet felsőbbrendűségének, kivételességének hirdetése; az egyik nemzet érdekeinek szembeállítása a másik érdekeivel; nemzeti ellenségeskedés és gyűlölködés szítása; más nemzetek, nemzetiségek vagy fajok lenézése, lebecsülése, hátrányos megkülönböztetése. A burzsoázia agresszív politikája, amely más népek leigázására irányúl. Különösen a fasizmusra jellemző. Napjainkban az agresszív és reakciós imperialista burzsoázia ideológiája és politikája; 2 átvitt értelemben elfogultság.

           Spirális a Fejlődésben: a fejlődés eredményének szemléletes ábrázolása, amelyet Engels és Lenin alkalmazott a tagadás tagadása törvényének jellemzésekor. A fejlődés úgy megy végbe, hogy a jelenség átalakulási folyamatában a régihez való „látszólagos visszatérés” következik be, vagyis az alacsonyabb fokok bizonyos vonásai, tulajdonságai magasabb fokon megismétlődnek. A fejlődés e sajátosságát egy függőleges irányban csavarodó spirális szemléletes ábrázolása alapján képzelhetjük el, ahol minden új csavarmenet mintegy  megismétli az előzőt, de magasabb fokon, és a spirális egésze felfelé ívelő, progresszív fejlődés képét adja. A spirálvonalú fejlődés egyszersmind cáfolja a metafizikusokra jellemző fejlődésfelfogást, amely szerint a mozgás zárt körben, az új keletkezése nélkül folyik le.

           Statisztikus és Dinamikus Törvényszerűség:   a jelenségek törvényszerű oksági összefüggésének megnyilvánulási formái. A dinamikus törvényszerűség az oksági kapcsolat olyan formája, amelyben a rendszer adott állapota egyértelműen meghatároz minden következő állapotot, vagyis a kezdeti állapot ismerete alapján pontosan megmondható a rendszer további fejlődése. Dinamikus törvényszerűség működik minden olyan autonóm, a külső hatásoktól kevésbé függő rendszerben, amelyben az elemek száma viszonylag nem nagy, meghatározza például a naprendszerhez tartozó bolygók mozgásának jellegét. A statisztikus törvényszerűség az oksági kapcsolat olyan formája, amelynél a rendszer adott állapota nem egyértelműen határozza meg a következő állapotokat, hanem csak egy bizonyos valószínűséggel, amelynek nagysága a múltbeli változási tendenciák megvalósulási lehetőségének objektív mértékétől függ. Statisztikus törvényszerűség működik minden olyan autonóm, az állandóan változó külső feltételektől függő rendszerben, amelyben az elemek száma igen nagy. Szoros értelemben véve minden törvényszerűség statisztikus. Ez abból következik, hogy az anyag kimeríthetetlen és minden rendszer az elemek megszámlálhatatlan sokaságából áll. Ezenkívül minden rendszer nyílt és kölcsönhatásban van a környezettel. Ezért minden dinamikus törvényszerűség statisztikus – az adott rendszerből következő egyetlen megvalósulás nagy valószínűséggel, vagyis a külső ráhatások és a rendszeren belüli sok belső összefüggés nem befolyásolja lényegesen. A statisztikus törvényszerűség elvben nem vezethető vissza a dinamikus törvényszerűségre. Ennek okai: 1. Az anyag kimeríthetetlensége és a rendszerek nyíltsága,2. A múltbeli állapotokban foglalt rendszerek számos fejlődési tendenciájának megvalósulása lehetetlen, 3. Az a körülmény, hogy a lehetőségek és a tendenciák fejlődési folyamataiban minőségileg új állapotok jönnek létre. Ezért minden bonyolult fejlődési folyamat a statisztikus törvényszerűségnek van alávetve, a dinamikus törvényszerűség pedig csak megközelítő kifejezése e folyamat egyes fokozatainak.

           Struktúra:  az egész, a rendszer részeinek és elemeinek törvényszerű, tartós kapcsolata és összefüggése. A struktúra fogalmának pontos meghatározását a matematikában és a matematikai logikában az izomorfizmus fogalma segítségével adták meg. A struktúra kategóriája szorosan összefügg a törvény, a forma, a szükségszerűség rokonkategóriáival. A struktúra a részek és az egész állandó változása ellenére változatlan marad, és akkor változik meg, amikor az egész minőségi változásokon megy keresztül. Másrészt, az egész elemei lényegileg az egész struktúrájától függnek, minőségileg eltérő szerepet játszanak, összefüggésük és organizációjuk módjától és rendszerétől függően. Így például éppen a szénatomok eltérő helyzetében különbözik egymástól a grafit és a gyémánt. A struktúra fogalmának szerepe manapság jelentősen megnőtt a tudományban mi8nthogy mind a matematikában, mind a fizika, mind a biológia beleütközött abba a ténybe, hogy objektumai szerves egységet képeznek. A tárgy struktúrája kutatásának módszerét a struktúra alkotóelemeinek és részeinek a tanulmányozása előtt alkalmazzák. Kiderült, hogy bármely organikus egészben három egymással dialektikusan összefüggő és dialektikusan megismerhető struktúra típus különböztethető meg. A megismerés első lépése az egész mechanikus struktúrájának kiemelése, annak a hangsúlyozása, hogy az egész „részekre” oszlik. Az a tény, hogy felfedezték: „a rész egyenlő az egésszel” (Hegel) és az egész forrása -, magára a szerves egység tényére utal. Az egész teljes megismerése azonban az organikus struktúrának megismerését jelenti, amelyben a részek viszonyainak egész gazdasága realizálódik. Ezzel kapcsolatban egyre nagyobb jelentőségű a struktúra fogalom ismeretelméleti aspektusainak kutatása. Különleges helyet foglal el a struktúra fogalma a nyelvtudományban (az úgynevezett strukturalizmus – a nyelv mint nyelvrendszer kutatása) és a pszichológiában (a pszichikum teljességéről vagy struktúra-jellegéről kialakult elképzelés különösen jellemző az alaklélektanra).

           Szabadság és Szükségszerűség: filozófiai kategóriák, amelyek az emberek cselekvése és az objektív természeti és társadalmi törvények közötti kölcsönös viszonyokat fejezik ki. Az idealisták a szabadságot és a szükségszerűséget egymást kölcsönösen kizáró fogalmaknak tekintik, és szabadságon a szellem önmeghatározását, az akarat szabadságát értik. A szabadságot tehát mint az akaratnyilvánítással megegyező cselekvés lehetőségét értelmezik, mégpedig úgy, hogy az akaratnyilvánítást nem determinálják a külső feltételek. Szerintük az emberi cselekedetek szükségszerűségét meghatározó determinizmus eszméje teljesen megszünteti az ember felelősségét, és lehetetlenné teszi cselekvésének erkölcsi értékelését. Csak a minden korlát nélküli és feltétlen szabadság lehet az emberi felelősség, következésképpen az etika alapja. A szabadság értelmezésében szélsőségesen szubjektív álláspontra helyezkednek például az egzisztencializmus hívei (Sartre, Jaspers és mások). Ezzel teljesen ellentétes, de ugyancsak hamis nézeteket követnek a mechanisztikus determinizmus hívei. Tagadják az akarat szabadságát, mondván, hogy az ember cselekvéseit és tetteit minden esetben eleve meghatározzák a külső, az embertől független körülmények. Ez nyilvánvalóan antidialektikus koncepció az objektív szükségszerűség abszolutizálását jelenti és a fatalizmushoz vezet. A szabadság és szükségszerűség tudományos magyarázatának alapja dialektikus összefüggésük kölcsönös kapcsolatuk elismerése. E kölcsönös összefüggés megalapozására elsőként tett kísérletet Spinoza: a szabadságot mint felismert szükségszerűséget határozza meg. A szabadság és szükségszerűség dialektikus egységének koncepcióját idealista álláspontról fejtette ki Hegel. A szabadság és szükségszerűség problémájának valóban tudományos, dialektikus materialista megoldása feltételezi, hogy az objektív szükségszerűséget gnoszeológiai értelemben elsődlegesnek ismerjük el, az ember akaratát és tudatát pedig másodlagosnak, származékosnak. A szükségszerűség a természetben és a társadalomban objektív törvények formájában létezik. A még ismeretlen törvények „vak” szükségszerűségként jelennek meg. Az ember, történelmének kezdetén, amikor még képtelen volt behatolni a természet titkaiba, a fel nem ismert szükségszerűség rabja volt, nem volt szabad. Minél behatóbban megismerte az objektív törvényeket, tevékenysége annál tudatosabbá és szabadabbá vált. Az ember szabadságának határait mindazonáltal nemcsak a természettől való függésének mértéke szabja meg, hanem a rajta uralkodó társadalmi erőktől való függése is.

           Szellemi és Fizikai Munka Ellentéte: az emberek között történetileg kialakult viszony, amely abban nyilvánul meg, hogy a  szellemi munka  elválik a fizikaitól, s a fizikai munkásokat, azaz a termelőket az uralkodó osztályok kizsákmányolják. Ez az ellentét a rabszolgatartó társadalom kezdeti szakaszán alakult ki. Maga a munkamegosztás, és ezen belül a szellemi munkának a fizikaitól való különválás, annak idején haladó jelenség volt, mert a nehéz fizikai munkától felszabadult emberek foglalkozni tudtak a tudomány, a kultúra stb. fejlesztésével. Az antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatokban ez a megosztás társadalmi és osztály-antagonizmus jelleget öltött: a szellemi munkával való foglalkozás az uralkodó osztályok kiváltsága lett, míg a fizikai munkát a kizsákmányolt osztályoknak kellett végezniük. Ez az ellentét különösen a tőkés társadalomban éleződött ki. A kapitalizmusban a kizsákmányoló osztályok nem közvetlenül valósítják meg hatalmukat a fizikai munkások felett, hanem az értelmiség segítségével. Utóbbi szembenáll ugyanis a proletariátussal, de a monopóliumok és a háborús veszély elleni harcban érdeke a proletariátuséval közös. Bár a technika és a tudomány fejlődése a kapitalizmusban lehetővé teszi a munkanap csökkentését és a dolgozó tömegek szellemi fejlődéséhez szükséges szabad idő növelését, e lehetőség nem válik valósággá. Ellenkezőleg: a technika és a munka termelékenységének növekedése kapitalista körülmények között csak még inkább elmélyíti a szellemi és a fizikai munka közötti ellentétet. A szocializmus körülményei között ez az ellentét fokozatosan megszűnik. A kizsákmányolás felszámolása, a tömegek bevonása az állam vezetésébe és a kulturális életbe, a munka alkotó jellegének fokozódása, amelyben a fizikai és a szellemi tevékenység közeledik egymáshoz – mindez és az emberek egyéb életfeltételeinek megváltozása együttvéve a szocializmusban megszünteti a fizikai és szellemi munka régi ellentétét. Megszűnik a fizikai munkások és az értelmiség közötti ellenségesedés is: maga az értelmiség is a dolgozók sorából kerül ki, megváltozik társadalmi természete. A szocializmusban is megmarad a fizikai és a szellemi munka közötti lényeges különbség, amely az értelmiség, illetve a munkásosztály és a parasztság különböző kulturális-technikai színvonalában, munkájuk eltérő jellegében nyilvánul meg. E különbség azonban kizárja az érdekellentéteket, és társadalmi tartalma a régihez képest megváltozik. A kommunizmus építése során fokozatosan elmosódik a különbség a szellemi és fizikai munka között. E folyamat döntő feltétele a kommunizmus anyagi-műszaki bázisának létrehozása, a munka jellegének megváltozása, melynek során gépek váltják fel a nehéz fizikai munkát. A termelés olyan tudású dolgozókat igényel, akik magas kulturális és technikai színvonalon állnak. Az értelmiség mint külön réteg, mint a szellemi munka egyedüli és speciális hordozója, megszűnik. Mindez előidézi majd a fizikai és szellemi munka teljes egybeolvadását.

           Személyiség:  1. Az ember, a maga társadalmilag feltételezett és egyénien kifejezett intellektuális, érzelmi és akarati tulajdonságaival. A személyiség tudományos értelmezése az ember lényegének, mint a társadalmi viszonyok összességének marxista meghatározására épül. Ebből következik, hogy a személyiség tulajdonságai nem vele születtek, hanem végső soron történelmileg adottak és társadalmilag meghatározottak. A termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalom elnyomja, eltorzítja a személyiség fejlődését. A kapitalizmus felszámolása és a szocializmus megerősödése utat nyit a személyiség sokoldalú fejlődése előtt. A kommunizmus anyagi-műszaki bázisának létrejötte, a kommunista társadalmi viszonyok fejlődése és a kultúrforradalom megvalósítása során kialakul az új emberi személyiség, amely harmonikusan egyesíti magában a lelki gazdagságot, az erkölcsi tisztaságot és a fizikai tökéletességet. 2. Pszichológiai értelemben a személyiség az ember, jellemének, intellektusának, érzelmi szférájának jellegzetesen egyéni sajátosságaival. A személyiség pszichológiai sajátosságaihoz hozzátartozik a jellem, a temperamentum, a képesség és a lelki folyamatok lefolyásának sajátossága is. a pszichikus állapotok (átélés, magatartási motívumok stb) szakadatlan változása közben az egyén pszichológiai alkata jórészt állandó marad, ami összefügg az életfeltételek viszonylagos állandóságával és az egyén idegrendszerének tipológiai sajátosságaival. A személyiség pszichológiai alkata megváltozhat akkor, ha életkörülményeiben változások történnek, megváltozhat a társadalom nevelő hatásának következtében is. a személyiség az ember belső vonásainak és sajátosságainak összessége, amelyen át minden külső hatás egyéni értelmezést nyer. A személyiség aktivitásának forrása az ember sokféle személyes és társadalmi szükséglete. A személyiségben levő szubjektív mozzanatok nem választhatók külön az emberek egymás között objektív viszonyaitól és a környező valósághoz fűződő kapcsolatuktól. A személyiség fejlettségének színvonala attól függ, mennyire haladók ezek a viszonyok történelmileg.

           Személyiség Sokoldalú Fejlődése: azt jelenti, hogy az emberben harmonikusan fejlődik szellemi gazdasága, erkölcsi tisztasága és fizikai adottsága. A sokoldalú fejlett ember tudományos világnézettel és alapos ismeretekkel rendelkezik, mentes a múlt csökevényeitől; a munka elsőrendű életszükséglet számára; önkéntesen betartja a kommunizmus építőjének erkölcsi kódexét, és fizikailag is fejleszti magát. A személyiség sokoldalú fejlődése a kommunista társadalom felépítésének egyik elengedhetetlen feltétele. A személyiség sokoldalú fejlődésének fő előfeltétele a kommunizmus anyagi-műszaki bázisának megteremtése és a szocialista társadalmi viszonyoknak kommunista társadalmi viszonyokká való fejlesztése.

           Személyi Tulajdon:   a személyi szükséglet kielégítését szolgáló dolgok birtoklása. A termelési eszközök magántulajdontól eltérően, személyi tulajdon mindig lesz. A személyi tulajdon elismerése ugyanakkor nem jelenti a személyi tulajdon mértéktelen fejlesztésének elismerését. A szocializmusban még előfordulhat a személyi tulajdonnal való visszaélés, mert felhasználható munka nélkül elért haszon szerzésére. Ezért a személyi tulajdon túlzott felhalmozása bizonyos veszélyt rejt magában, ez a társadalmi haladás gátjává válhat, mert táplálja a magántulajdonosi erkölcsöt és egyesek kispolgári elfajulásához vezet. A kifejlett kommunizmusban minden értelmét elveszti a személyi tulajdon túlzott felhalmozása, mert a személyi szükséglet kielégítésének alapvető forrását a társadalom fogyasztási alapja alkotja, s abból mindenki szükségletei szerint részesedhet.

           Szocialista Állam:  a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam fő funkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külső funkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren.