Internacionálé: nemzetközi egyesülés, szervezet. A munkásmozgalom nagy nemzetközi szervezetei voltak: a Marx és Engels vezetésével működő I. Internacionálé.(Nemzetközi Munkásszövetség) 1864-76 között. Fő feladata a tudományos szocializmus elterjesztése, az önálló munkáspártok megteremtésének előkészítése, a különböző országok gazdasági és politikai irányítása és szervezése volt. II. Internacionálé, amely 1889-1914 között működött, a kilencvenes évek végéig pozitív szerepet játszott: széles munkástömegeket nyert meg a szocializmus eszméinek, megerősítette a munkásosztály szervezeteit, vezetésével a proletáriátus jelentős gazdasági, politikai és szociális vívmányokat harcolt ki. A kilencvenes évektől azonban pártjaiban egyre fokozottabban jelentkezett az opportunizmus. Az imperializmus kialakulása idején, a századfordulótól kezdve eluralkodott benne az opportunizmus, a revizionizmus, amely végül is csődbe juttatta. Vezetői az első világháború kirobbanásakor nyíltan elárulták a munkásosztály érdekeit és az imperialista kormányok oldalára álltak. III. Internacionálé (Kommunista Internacionálé, Komintern), a világ kommunista pártjainak egyesülése, amely fennállása idején, 1919-43 között hatalmas szerepet játszott a kommunista pártok irányításában és szervezésében, a kommunista világmozgalom erősítésében, a tömegek forradalmi harcaiban, a haladó erők tömörítésében, következetesen képviselte a proletár internacionalizmus eszméjét, védelmezte a SZU-t, támogatta a gyarmati népek nemzeti felszabadító mozgalmait, fellépett az imperializmus háborús törekvései ellen, előkészítette a népek antifasiszta harcát, döntő szerepet játszott a kommunista pártok erősítésében. A jobboldali szociáldemokrata vezetők a II. Internacionálé utódaként 1919-ben megalakították a Szocialista Munkás Internacionálét. Ez a szervezet kommunista és szovjetellenes tevékenységet fejtett ki, fellépett a munkásság forradalmi akciói ellen, akadályozta a munkásegység kialakulását. 1940-ben beszüntette működését. 1951-ben újra megalakították Szocialista Internacionálé néven.

           Ipari – Agrár Ország: olyan ország, amelynek a nemzeti jövedelmében az ipar részesedése meghaladja a mezőgazdaságét, de azért a mezőgazdasági termelés aránya is számottevő. Magyarország jelenleg ipari-agrár országnak tekinthető.

           Ipari Forradalom: a termelés technikájának forradalmi jellegű átalakulása, a kézműipari manufaktúrától a gépesített ipari termelésig vezető korszak. Angliában kezdődött, a 18 század második felében. Magyarországon csak a 19 század végén ment végbe. Az ipari forradalom gyökeres változást hozott társadalmi téren. Megteremtette a kapitalizmus technikai alakját, kialakult a burzsoázia és a munkásosztály. A fejlődés megkövetelte a feudális viszonyok széttörését és a polgári társadalom megteremtését.

           Ipari Ország: olyan ország, amelynek nemzeti jövedelme túlnyomórészt az iparból származik.

           Isten: természetfeletti mindenható lénynek, a „világ teremtőjének” és „irányítójának” fantasztikus alakja; a zsidó vallásban – Jahve, az iszlámban – Allah, a kereszténységben – a Szentháromság (az Atya-, a Fiú- és a Szentlélekisten) stb. az istenképzetek alkotják a vallás mai formáinak alapját. A vallás korai fejlődési szakaszaiban az isten fogalma még nem létezett (Totemizmus, Fetisizmus, Animizmus). Amikor felbomlott az ősközösség, fejlődésnek indultak a törzsi egyesülések, kialakultak az osztályok és az állam, törzsi és állami istenek alakjai tűntek fel. Az egy és mindenható Istenről, a mennyei uralkodóról alkotott képzet „csak képmása az egy ….. keleti despotának”. A teológia felhasználja az idealizmust, amely fiziológiailag próbálja bizonyítani Isten létét, szépítgeti és elhomályosítja az Isten eszme tartalmát, és Istent úgy igyekszik feltüntetni, mint abszolút eszmét, világakaratot, valamiféle személytelen racionális principiumot. A marxizmus leleplezte az Isten-eszme reakciós voltát és tarthatatlanságát, kimutatta, mennyire hiábavaló az Isten-eszme védelme, amikor azt a természet- és társadalomtudomány egész fejlődésmenete cáfolja. Lenin ezt írta: „Az isten (történelmileg és köznapi élet értelmében véve) mindenekelőtt olyan eszmék komplexuma, amelyeket a külső természet és az osztályelnyomás által megfélemlített ember ostoba tehetetlensége szült – olyan eszmék komplexuma, amelyek állandósítják ezt a tehetetlen félelmet, elaltatják az osztályharcot”.

           Istenbizonyítékok: az idealista filozófia logikai bizonyítékai a vallás fő dogmája – az isten létezésébe vetett hit – igazolására. Az istenbizonyítékok közül kiemelkedik: 1. A kozmológiai istenbizonyíték: isten mint minden dolog és jelenség végső oka létezik. Ez a bizonyíték a világ időbeli végességének és egy nem anyagi ok létezésének a feltételezésén alapszik. (Már Platón és Arisztotelész is érvelt vele, az újkorban Leibniz és Wolff szállt síkra mellette). 2. A teológiai bizonyíték: a természetben minden olyan célszerűen van elrendezve, hogy ez csak úgy magyarázható meg, ha megengedjük egy, az összes jelenségeket irányító, változásaiknak célt adó természetfeletti észlény létezését. (Szokratész és Platón vetette fel, majd a skolasztika, elsősorban Aquinói Tamás fejlesztette tovább). Ezt az érvet Darwin evolúciós elmélete döntötte meg, amely feltárta a célszerűség természeti okait. 3. Az ontológiai istenbizonyítékot Ágoston vetette fel, azt állította, hogy minden emberben benne rejlik istennek tökéletes lényének a fogalma. Ilyen fogalom pedig nem keletkezhetnék, ha a valóságban nem volna tökéletes lény, következésképpen, Isten létezik. A középkorban ezt a bizonyítékot Canterbury Anselm támogatta. A gondolatilag létezőt az objektíve reálisan létezővel azonosító ontológiai istenbizonyíték tarthatatlansága annyira nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a materialista filozófusok szálltak szembe vele, hanem számos teológus is (pl. Aquinói Tamás is elvetette). Az Isten az Aquinói Tamás által kidolgozott formában váltak ismertekké, aki a kozmonológiai és a fiziko-teológiai istenérven kívül a világban levő, metafizikusan felfogott mozgásból és véletlenekből is isten létére következtet: Isten mint legfőbb mozgató létezik; Isten mint szükségszerű lény létezik. Ezenkívül más formában is felhasználja az ontológiai istenbizonyítékot is: szerinte a dolgok viszonylagos tökéletességéből következik egy legtökéletesebb lény létezése. A különféle idealista tanítások más istenbizonyítékokat is használtak: ismeretelméleti, pszichológiai, erkölcsi bizonyítékokat. Az Istent idealista oldalról Kant cáfolta, azt állítva, hogy Isten tapasztalaton felüli, csak ésszel felfogható lény, s ezért léte nem bizonyítható. Az Isten elemzése azt mutatja, hogy logikai hibán (körben forgó bizonyítás – circulus in demonstrando) alapulnak, és végső soron nem az észre, hanem a vak hitre épülnek.

           Iszlám: az egyik világvallás, amely főként a Közel- és Közép-Kelet országaiban, Észak-Afrikában, Délkelet-Ázsiában, valamint a Szovjetunióban a közép-ázsiai köztársaságok, az Észak-Kaukázus, a Kaukázuson túl, a Tatár és a Baskir Autonóm Köztársaság lakói körében terjedt el. Az iszlám Arábiában keletkezett a VII században az arab népeknél, az ősközösségi társadalom felbomlása és az osztálytársadalom kialakulása idején, amikor a népek egységes feudális-teoretikus állammá, az Arab kalifátussá egyesültek. E folyamatok ideológiai tükröződése volt az iszlám, amely az uralkodó osztályok érdekeit védő vallássá vált. A mohamedánok „szent” könyvében, a Koránban kifejtett iszlám hitvallás a primitív vallások? Továbbá a zsidó vallás, a kereszténység, a zoroasztrizmus elemeiből alakult ki. Alapja az isten (Allah) mindenhatóságát hirdető dogma. A mohamedanizmus gerince az isteni eleve elrendelés tana. A Korán szerint Allah eleve elrendelte minden ember sorsát, az ember tehetetlen istennel szemben, s rabszolgai alázatra és türelemre szólítja fel a hívőket, Allah és földi helytartói iránt, amiért mennyei boldogságot ígér a túlvilágon. Az iszlám jellemző vonása az eszme, hogy ellenségnek tekintendő minden „hitetlen” (gyaur), vagyis minden olyan ember aki nem mohamedán vallású, aki nem fogadja el a nők alacsonyabbrendűségére vonatkozó tanítást, a többnejűség törvényességét. Az iszlám igazolja a társadalmi egyenlőtlenséget, s a forradalmi harctól a földöntúli boldogság tétlen várásának világába viszi az embereket.

           Jaltai Konferencia:  1945: a szövetséges hatalmak kormányfői, Sztálin, Roosevelt és Churchill 1945 február 4-től 18-ig tanácskozást tartottak. A tárgyalásokon kidolgozták a katonai terveket a közös ellenség végleges legyőzésére. Megállapodtak Németország megszállási rendszerében, és hogy a háború után egységes politikát követnek vele szemben. Elhatározták, hogy megsemmisítik a német militarizmust és nácizmust, felelősségre vonják a háborús bűnösöket. A Németország által fizetendő jóvátétel összegét 20 milliárd dollárban határozták meg. A megállapodás előtt eltérő vélemények és tervek voltak Németországról. Roosevelt és Churchill Németország feloszlatása mellett voltak, Sztálin szemben állt a feldarabolás tervével. A további együttműködés biztosítására megállapodtak abban, hogy a külügyminiszterek évenként 3-4 alkalommal találkoznak. Elhatározták, hogy nemzetközi konferenciát hívnak össze az ENSZ megteremtésére, s hogy a nagyhatalmaknak vétójoguk lesz a Biztonsági Tanácsban, hogy a békét és biztonságot érintő fontos problémák eldöntéséhez a Tanács állandó tagjainak (az öt nagyhatalom) egyetértése szükséges. Megállapodtak abban, hogy Németország kapitulációja után néhány hónappal a SZU háborút indít Japán ellen.

           Jelenségek Egyetemes Összefüggése: a világ egyik legáltalánosabb léttörvénye, amely az összes tárgyak és jelenségek egyetemes kölcsönhatásának eredménye és megnyilvánulása. Kifejezi minden rendszer összes elemeinek és tulajdonságainak belső strukturális egységét, valamint azt a végtelenül sokféle kapcsolatot, amely bármely adott rendszert más környező rendszerekhez vagy jelenségekhez fűz. A testek egyetemes kölcsönhatása szabja meg maguknak a konkrét anyagi objektumoknak a létezését és összes specifikus sajátosságaikat. A jelenségek egyetemes összefüggése végtelenül sokféle formában nyilvánul meg. Felöleli a testek egyedi tulajdonságai vagy a természet konkrét jelenségei közötti viszonyokat, amelyek specifikus törvényekben jutnak kifejezésre, valamint az anyag egyetemes tulajdonságai és fejlődési tendenciái közötti viszonyokat, amelyek specifikus törvényekben jutnak kifejezésre, valamint az anyag egyetemes tulajdonságai és fejlődési tendenciái közötti olyan viszonyokat, melyek a lét egyetemes dialektikus törvényeiben nyilvánulnak meg. Minden törvény éppen ezért a jelenségek konkrét kifejeződése. A jelenségek egyetemes összefüggése folytán a világ nem a jelenségek kaotikus tömkelege, hanem a mozgás egységes törvényszerű világfolyamata. A tárgyak és jelenségek közötti összefüggések lehetnek közvetlenek, állandók és időlegesek, lényegiek és nem-lényegiek, szükségszerűek és véletlenek, funkcionálisak és nem funkcionálisak stb. A jelenségek egyetemes összefüggése szoros kapcsolatban áll az oksággal, de az ok és okozat egymásba csap át, egyetemes összefüggésbe és kölcsönhatásba nő át. Ennek a kölcsönhatásnak egyik esete a visszacsatolás valamennyi önszabályozó rendszerben. A jelenségek közötti összefüggést nem szabad csupán a testek fizikai kölcsönhatására korlátozni. Vannak ezenkívül hasonlíthatatlanul bonyolultabb biológiai és társadalmi viszonyok, amelyek a maguk specifikus törvényeinek vannak alárendelve. Az anyag progresszív fejlődése és egyre magasabb szervezettségű formákra való átmenete arányában egyre bonyolultabbakká válnak a testek kölcsönös kapcsolatának formái is, minőségileg új mozgásformák jelennek meg. Ezzel a törvényszerűséggel találkozunk a társadalom fejlődésében is, ahol a termelési módban végbemenő haladással és a civilizáció fejlődésével mind bonyolultabbakká válik mind az egyes emberek, mind az államok közötti kapcsolatok, egyre sokrétűbbekké a politikai, gazdasági, ideológiai stb. viszonyok. Az „egyetemes összefüggés” elvének nagy ismeretelméleti jelentősége van. Az objektív világ megismerése csakis a jelenségek közötti összefüggés oksági és más formáinak kutatása, a leglényegesebb kapcsolatok és viszonyok kiemelése alapján lehetséges. A megismerés haladása abban realizálódik, hogy a gondolat mozgása a jelenségek és folyamatok közötti kevésbé mély és kevésbé általános összefüggések tükrözésétől mélyebb és általánosabb összefüggéseinek és viszonyainak tükrözése felé halad. A tudományok kialakulása, differenciálódása és osztályozása maga is a jelenségek általános összefüggésének tükrözése. Ezzel magyarázható az, hogy a tudományos megismerés haladásával a tudományok kapcsolata és kölcsönhatása szorosabbá válik, hogy „határtudományok” alakulnak ki, amelyek régebben különálló ismeretterületeket kapcsolnak össze (pl. a biokémia, az asztrofizika stb).

           Jellem:  az egyén állandó pszichikai tulajdonságainak összessége, amelyek végső soron élettevékenységétől és életkörülményeitől függnek, s tetteiben kifejeződik. A jellem ismeretében nagy vonásokban előrelátható, hogyan viselkedik majd az ember meghatározott körülmények között. Az egyén társadalmilag értékes tulajdonságainak kifejlesztésével irányítani lehet a magatartást, a jellem fejlődését. A jellem abban nyilvánul meg, hogy miként viszonyul az ember önmagához, más emberekhez, a rábízott ügyekhez, dolgokhoz. A jellem leginkább a társadalmi gyakorlatban, a munkában, az ember tetteinek rendszerében, akarati tevékenységében fejeződik ki, ami egész magatartására rányomja bélyegét. A jellem társadalmi-lélektani természetű, vagyis a személyiség világnézetétől, az általa felhalmozott ismeretektől és tapasztalatoktól, a magáévá tett erkölcsi elvektől, az emberek irányításától és velük való aktív kölcsönhatástól függ. Mivel a jellem nem veleszületett, az ember tevékenységének körülményei alakítják, formálják, és így a nevelés függvénye.

           Jó és Rossz: a társadalmi jelenségek és az emberi magatartás erkölcsi értékelését kifejező történelmileg változó tartalmú etikai kategóriák. Jó az, amit a társadalom (vagy az adott haladó osztály) erkölcsösnek, támogatásra méltónak talál. A rossznak ezzel ellentétes jelentése van. A kizsákmányolók – isteni elrendelésre vagy „metafizikai” elvekre hivatkozva – „örökérvényűnek” és általános emberinek tüntetik fel a maguk elképzelését a jóról és a rosszról. Az idealista erkölcsi rendszerek közül az egyik legjelentősebb Kant elmélete, mely szerint jó az, ami megfelel a minden észlényben benne rejlő és az ember életkörülményeitől független erkölcsi parancsának (Kategorikus imperativusz). Már az ókori filozófiában kifejlődött a jó és a rossz, az erkölcsi magatartás materialista igényű értelmezése. A hedonizmus (Arisztipposz, Epikurosz) szerint jó csak az, ami élvezetet okoz. Ezt az etikai tanítást fejlesztették tovább a XVIII századi francia materialisták, különösen Helvetius. A Marx előtti materializmus, bár abból indult ki, hogy az erkölcsi magatartás forrása az ember természetében, életkörülményeiben és nevelésében rejlik, a jóra és rosszra vonatkozó elképzelést mégis öröknek tartotta. A mai polgári etikát a leginkább az jellemzi, hogy egyrészt megkísérli erkölcsileg megindokolni és igazolni a dolgozók és a gyarmati népek kizsákmányolását, másrészt tagadja az erkölcsi ítéletek jelentőségét (logikai pozitivizmus az etikában). A marxista-leninista etika elveti a jóról és a rosszról való képzetek metafizikus értelmezését. „Népről, népre, korról korra olyannyira változtak a jóról és a rosszról való képzetek, hogy egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondanak.” 

           Jobboldaliság: nyílt vagy burkolt opportunizmus, a marxizmus-leninizmustól való elhajlás. Képviselői lebecsülik vagy teljesen elvetik a proletárdiktatúrát, tagadják a forradalmi harcot, túlbecsülik az osztályellenség erőit és alábecsülik a munkásosztály harckézségét, forradalmi öntudatát. A jobboldali elhajlók megtagadják a marxizmus-leninizmus alapvető tételeit, az osztályharcban megalkusznak. Képviselői sok esetben a munkásosztály árulóivá válnak.

           Jog: az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata, melynek tartalma az adott osztály anyagi életfeltételei, osztályérdekei határozzák meg. Formailag a jog magatartási normák és szabályok rendszere, melyeket az államhatalom szab meg és szentesít. A jogszabályok sajátos vonása, az állam kényszerrel biztosítja végrehajtásukat. A felépítmény része lévén, a jogot az adott társadalom uralkodó termelési viszonyai határozzák meg: a jog egyben kifejezi és megszilárdítja e viszonyokat és a rájuk épülő egyéb társadalmi viszonyokat. A jog történelmi típusai a társadalmi-gazdasági alakulatoknak felelnek meg. A rabszolgatartó, feudális és polgári jog közös vonása a magántulajdon uralmi és alárendeltségi viszonyaira épülő kizsákmányolás szentesítése és védelme. A rabszolgatartó és a feudális jog nyíltan törvényesítette a kisebbség fölötti hatalmát és az uralkodó osztályok kiváltságos helyzetét. A burzsoá jog képmutató, mert a tőkések reális jogait fejezi ki és emeli törvényerőre, míg a dolgozók számára csupán formális jogokat biztosít. Az imperializmus korában a burzsoázia mindinkább elveti az egykor általa meghirdetett és kialakított törvényességet, és áttér az elnyomás törvénytelen módszereire. Antagonisztikus társadalomban az osztályharc hatást gyakorol a jogra, amely bizonyos fokig az osztályerőviszonyokat is tükrözheti. Azok az engedmények, amelyeket az uralkodó osztály kénytelen a dolgozók nyomására meghozni, nem változtatnak a jog osztálytartalmán. Minőségileg új típusú jog a szocialista jog, amely törvényesen rögzíti a szocialista tulajdonon alapuló új termelési és társadalmi viszonyokat. A szocialista jog a kommunizmus építésének eszköze. A szocialista jog a nép törvényerőre emelt akarata, a történelem során első ízben hoz létre és biztosít valóban demokratikus szabadságjogokat. Ellentétben a burzsoá joggal, a dolgozóknak valódi jogokat ad, amelyeket az állam a rendelkezésre álló minden eszközzel biztosít.

           „Jóléti Állam”: modern polgári közgazdasági és szociológiai elmélet, amely szerint a monopoltőkés állam gazdaságszabályzó tevékenysége (konjuktúraösztönzés, költségvetési költekezés, progresszív adóztatás, teljes foglalkoztatottság stb.) az egész társadalom javát, jólétét, biztosítja a tőkés gazdasági élet válságmentes fejlődését és ezzel a lakosság általános jólétét. Célja a kapitalizmus ellentmondásainak leplezése és az osztályharc lecsendesítése.

           Kapitalista Világgazdasági Rendszer: a fejlett tőkésországok, valamint a tőlük gazdaságilag vagy politikailag függő fejlődő országok gazdaságainak összefüggése. A kapitalista világgazdasági rendszeren belül a leggazdagabb fejlett tőkésországok az egyenlőtlen csere, a tőkekivitel stb. útján kizsákmányolják az elmaradott területeket. Az országok közötti fejlettségbeli különbség tovább fokozódik.

           Kapitalizmus:  a feudalizmust felváltó társadalmi-gazdasági alakulat, amely a termelési eszközök magántulajdonán, a bérmunka kizsákmányolásán alapszik. A tőkés termelés alaptörvénye: az értéktöbblet-szerzés. A kapitalizmust a termelés anarchiája, időszaki válságok, krónikus munkanélküliség, a tömegek nyomora, konkurencia és háborúk jellemzik. A kapitalizmus alapvető ellentmondása a munka társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás, mely a tőkés társadalom két alapvető osztálya, a proletáriátus és a burzsoázia antagonizmusában nyilvánul meg. A proletáriátusnak a kapitalizmus egész történetén végighúzódó osztályharcát a szocialista forradalom tetőzi be. A tőkés alap felépítményének fő elemeit a politikai és jogi intézmények, valamint a polgári ideológia rendszere alkotják. A kapitalizmus ideológusai által proklamált egyenlőséget teljesen formálissá teszi a gazdasági egyenlőtlenség, s a dolgozókat a politikai élettől távol tartó államgépezet. A XVI században kialakult kapitalizmus haladó szerepet töltött be a társadalom fejlődésében, mivel jóval nagyobb munkatermelékenységet biztosított, mint a feudalizmus. A XIX és XX század fordulóján legfelsőbb, végső szakaszába lépett, amelyet a monopóliumok és a fináncoligarchia uralma jellemez. Ebben a stádiumban széles körben elterjedt az állammonopolista kapitalizmus, amely hallatlan mértékben fokozza a militarizmust, s egyesíti a monopóliumok hatalmát az állam erejével. Az első világháború és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelzi a kapitalizmus általános válságának kezdetét. A második világháborúval s a több európai és ázsiai országban ezt követően zajlott szocialista forradalommal kezdődött e válság második szakasza. Jelenleg a kapitalizmus általános válságának fejlődése új szakaszba lépett, melynek sajátossága, hogy kialakulása nem világháborúval függ össze. A kapitalizmus rothadása az Egyesült Államokban, napjaink vezető imperialista országában észlelhető leginkább, amely a militarizált gazdasági élet és a krónikus munkanélküliség országává vált.

           A Kapitalizmus Általános Válsága: a tőkés társadalom mindenoldalú, a gazdasági alapra és a felépítményre egyaránt kiterjedő, a rendszer hanyatlását kifejező válsága. Nem azonos a túltermelési gazdasági válságokkal, amelyek a gazdasági élet visszatérő megrázkódtatásai. A kapitalizmus általános válsága egész történelmi korszakot ölel fel, amely az első világháborúval és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével kezdődött el, s a szocializmus világméretű győzelmével zárul. Jellemzői: 1. A kapitalizmus megszűnt Földünk kizárólagos társadalmi-gazdasági rendszere lenni. 2. A gyarmati rendszer válsága, majd a hatvanas években teljes szétesése. 3. A kiéleződött piacprobléma. 4. A krónikus kapacitás-kihasználatlanság, munkanélküliség. 5. Az állammonopolista tendenciák erősödése. 6. A kapitalizmus ellentmondásainak éleződése. Tekintettel arra, hogy a kapitalizmus általános válsága az első világháborúval – amelyet az imperializmus belső ellentmondásai váltották ki – és a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődött, fejlődését is egyrészt az imperializmus belső ellentmondásai, másrészt a szocialista világforradalmi folyamat határozzák meg.

           Karrierizmus: önző, becsvágyó, a közösség érdekének rovására történő, eszközökben nem válogató törtetés az egyéni sikerért, előbbrejutásért a szolgálatban vagy más munkaterületen.

           Keresztény Erkölcs: a keresztény vallás által hirdetett erkölcs, amelyet az egyház legmagasztosabb és leghumánusabb erkölcsként, normáit pedig általános emberi normákként tünteti fel, s érvként itt elsősorban a szeretet parancsára hivatkozik. Valójában az egyház bizonyos világi normákat monopolizált és szentesített, s ezeket a kizsákmányoló osztályok szolgálatába állította. A kereszténységben – amely történetileg az elnyomottak vallásaként született meg – kifejezésre jutottak a tömegek vágyai is (különösen a kisemmizettek testvériségének, a felebaráti szeretetnek az eszméjében). Az egyház azáltal, hogy az általános szeretet és megbocsátást prédikálja, a tömegek ellen fordítja a parancsolatokat. Ezért a keresztény erkölcs képmutató és álszent. Az igazság diadalát és az elnyomottak szenvedéseiért való jutalmát az egyház „isteni országától” várja, melynek eljövetele nem az emberektől, hanem egyedül Isten akaratától függ: ebből következően erkölcstelennek bélyegezi a tömegek harcát a társadalom átalakításáért. A keresztény erkölcs, mely az alázatosságot és az engedelmességet prédikálja, lényegét tekintve reakciós.

           Kereszténység:  világvallás az iszlám és a buddhizmus mellett. Az I század második felében keletkezett Római Birodalom keleti tartományaiban mint a rabszolgák és az elnyomott társadalmi rétegek vallása. Az idők során sok változáson ment keresztül, az uralkodó osztályok vallása lett és államvallásként fogadták el. A kereszténység győzelmének okai: 1. A kereszténység a kizsákmányolt országokban a túlvilági boldogság és igazságosság reményét keltette. 2. A Római Birodalomnak egységes vallásra volt szüksége, mely minden emberhez szól, tekintet nélkül osztály és nemzeti hovatartozására. 3. Az uralkodó osztályoknak előnyös volt, minthogy érintetlenül hagyta a társadalom osztályalapjait és az elnyomást Isten nevével szentesítette. A kereszténység további fejlődésében, az egyházi szervezet és a vallásgyakorlat megteremtésében fontos szerepe volt a niceai ökuménikus zsinatnak (325), amelyben kidolgozták a hit szimbólumait, és rögzítették a kereszténység alapvető dogmáit. A mai kereszténység nem egységes a hittételek, a vallásgyakorlat és a szertartások tekintetében. Három fő irányzata van: a katolicizmus (Katolikus egyház), a pravoszláv vallás és a protestantizmus de ezenkívül számos különféle szektára is felbomlik (baptisták, adventisták, jehovisták stb). a keresztény tanítás alapja: a keleti vallások képzetei, fogalmai az engesztelő áldozatról és az isteni megváltásról, de hatással voltak rá a sztoikusok (többek közt Seneca) és Philón tanai is. A kereszténység fő tanítása, a mitikus istenemberrel, Jézus Krisztussal, az Isten fiával kapcsolatos, aki a legenda szerint az égből szállt földre, ahol szenvedett és meghalt, majd feltámadt, hogy megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől. A földi élet, a kereszténység tanítása szerint csak ideiglenes tartózkodás az ember számára, előkészület a túlvilági örök életre. A kizsákmányoló rend és csak a múlt maradványaként létezik, majd a kommunista társadalom építésének folyamatában fokozatosan megszűnik.

           Kettős Igazság:  filozófiai terminus, a filozófia és a teológia igazságának egymástól való kölcsönös függetlenségét hirdető felfogását jelöli. A kettős igazság a középkorban keletkezett és célja az volt, hogy a filozófiát és a tudományt kiszabadítsa a vallás uralma alól. Ez a legvilágosabban az arab filozófiában jutott kifejezésre. Averroes például azt vallotta, hogy a filozófiában vannak a teológia számára elfogadhatatlan igazságok és fordítva. Ezt a tanítást fejlesztették tovább az averroizmus képviselői, a nominalizmus képviselői (Dun Scotus? William Occam), a reneszánsz korában Pomponazzi és mások. Napjainkban a kettős igazságról szóló tanítást a teológia és a reakciós burzsoá filozófia a vallás védelmére és a tudományos materialista világszemlélet elleni harcra használja fel.

           Kétfrontos Harc: egyidejű harc mind a jobboldali, mind a „baloldali” elhajlás ellen. Az teszi szükségessé, hogy a kispolgárságra jellemző ingadozások hatnak a munkásosztályra, következésképpen a kommunista pártokban is jelentkezhetnek. Az MSZMP következetes harcot vív mindkét elhajlás ellen.

           Kínálat: az az árú- és szolgáltatásmennyiség, amelyet adott áron megvételre ajánlanak. A kínálat nagysága, illetve a kereslethez való viszonya az áralakulás fontos tényezője.

           Kisárutermelés:  az áruk előállítása a termelő saját munkaeszközeivel és saját, illetve családtagjai munkájával. A termelési eszközök magántulajdonán alapul, de az áru előállítása nem idegen munkaerő kizsákmányolásával történik. Jellegzetes képviselői a kézművesek és a paraszti kistermelők.

           Kisipar: a gyáripartól az üzemek, telepek nagysága alapján elhatárolt, azt el nem érő ipari tevékenység. Magyarországon kisiparon a magán kisipart értjük. 1973-ban az országban 70 ezer önálló magán kisiparos volt. Rajtuk kívül mintegy 20 ezren munkaviszonyuk megtartása mellett rendelkeztek iparengedéllyel.

           Kispolgárság: kis magántulajdonosok, kisárutermelők és kiskereskedők társadalmi rétege, amely a munkásosztály és a burzsoázia között foglal helyet. Helyzetét kettősség jellemzi: egyfelől tulajdonos, másfelől maga is dolgozó. A kapitalizmusban mint társadalmi réteg állandó mozgásban van: egy része a burzsoázia sorába emelkedik, más része proletarizálódik. Fejlődésének történelmi tendenciája a tönkremenés. Helyzete folytán az osztályharcban ingadozó és szélsőségekbe csapó magatartást tanúsít. Gazdagodó vagy viszonylag jól élő része pedig „baloldali”, anarchista hangulatokat szül. ez a szélsőségekben való mozgás kihat a munkásosztályra és a munkásmozgalomra is. A kispolgárság a nagyburzsoázia elleni harcban a munkásosztály szövetségese, de ingadózásait a proletáriátusnak saját fegyelmével kell ellensúlyoznia.

           Kizsákmányolás:  idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

           Kommunista:  a kommunista párt tagja, aki meggyőződéses marxista-leninista, a kommunizmus ügyének harcosa, aktívan működik valamely pártszervezetben, tagdíjat fizet, alárendeli magát a kötelező pártfegyelemnek, következetesen képviseli a párt politikáját, magatartásában és erkölcsében megfelel a párt szervezeti szabályzatában előírt követelményeknek, a munkában és az élet egyéb területei élen jár, elvszerű kapcsolatokat tart környezetével és állandóan műveli magát, forradalmárként harcol, él és dolgozik.

           Kommunista Erkölcs:  a kommunista társadalmat építő emberre jellemző magatartási elvek és szabályok összessége, melynek objektív kritériuma a kommunista társadalom győzelméért folyó harc. A Szovjetunió Kommunista Pártja programjában rögzítette a kommunista erkölcs alapelveit. Ezek: a kommunizmus ügye iránti odaadás, a társadalmi javak növelése a munka révén, magas rendű társadalmi kötelességtudat, kollektivizmus, humanizmus, internacionalizmus, engesztelhetetlenség a kommunista erkölcs normáinak megértésével szemben stb. A kommunista erkölcs történelmi és elméleti forrása a munkásosztály világnézete és erkölcse, amely egyben a múlt haladó osztályainak elemi és magas rendű erkölcsi szabályait is magába olvasztotta. A munkásosztály emellett olyan új erkölcsi szabályokat is kialakított, mint például az osztályszolidaritás, az internacionalizmus, a kollektivizmus, a dolgozó nép felszabadításáért folyó harc. A munkásosztály a kommunista erkölcsben egyesíti az általános emberi erkölcs valamennyi haladó szabályát, tehát az emberiség erkölcsi fejlődésének legmagasabb fokát a kommunista erkölcs jelenti. Szabályai nem szorítkoznak pusztán az emberi magatartásra, hanem a társadalom átalakításának és a nevelésnek is hatékony tényezői. Ebben az értelemben a kommunista erkölcs szabályai az emberek magatartásán keresztül hatással vannak a kommunizmus társadalmi intézményeinek kialakulására és a társadalom fejlődésének egész menetére is. A kommunista erkölcs szabályainak általános elterjedése fokozatosan feleslegessé teszi az egyén és a társadalom közötti viszony törvényhozói és adminisztratív szabályozását, és ez forradalmat idéz majd elő magában az erkölcsben. A társadalmi kötelességtudat által meghatározott emberi magatartás kizárja a külső kényszer minden formáját és a személyiség igazi szabadságának kibontakozását eredményezi. Napjainkban a kommunista erkölcs szabályainak erősödését két területen akadályozzák a nem kommunista erkölcsi szabályok. Egyrészt a szocialista társadalmon belül a múlt maradványaként még tartják magukat régi, túlhaladott normák, s ezek a társadalom törvényeinek megértésében, erkölcstelen cselekedetekben fejeződnek ki. Másrészt  a kommunista erkölccsel szemben áll a polgári társadalom erkölcse, amely külső behatáskánt akadályozza fejlődését. E bonyolult harc során alakul ki a kommunista erkölcs, az egész emberiség eljövendő erkölcse.

           Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája:  Bulgária, Csehszlovákia, Franciaország, Magyarország, Lengyelország, Olaszország, Románia és a SZU kommunista és munkáspártjai alapították a pártok közötti tapasztalatcsere és tevékenységük kölcsönös megegyezés alapján történő egyeztetése céljából. Az alapító tanácskozás 1947 szeptemberében Lengyelországban volt. Ezt követte az 1948 januári majd az 1948 júniusi értekezlet Romániában és az 1949 Magyarországon. A tanácskozásokon dokumentumokat fogadtak el a nemzetközi helyzetről és a pártok közötti tapasztalatcseréről, tevékenységük koordinálásáról (1947), a munkásosztály egységéről és a kommunista és munkáspártok feladatairól, továbbá a béke védelméről (1949). Az 1949-es – a JKP helyzetével foglalkozó – határozat alapján a JKP-t kizárták a Tájékoztató Irodából. Székhelye 1947-48-ban Belgrádban, 1948-56 között Bukarestben volt. 1956 áprilisában egyöntetű határozattal megszüntették az Irodát.

           „A Kommunista Kiáltvány”:  a tudományos kommunizmus első programja, a marxizmus alapjainak első teljes kifejtése. Marx és Engels 1848 elején adták ki. Az első fejezetben – „Burzsoák és proletárok”- feltárják a társadalmi fejlődés törvényeit és bebizonyítják a termelési módok váltakozásának elkerülhetetlenségét és törvényszerűségét.  Marx és Engels abból kiindulva, hogy az ősközösség kivételével az egész társadalom története osztályharcok története, megindokolják a kapitalizmus pusztításának szükségességét, s kijelölik az új társadalmi rend, a kommunizmus megteremtésének útját. Ugyanebben a fejezetben megjelölik a proletáriátus történelmi szerepét a régi társadalom forradalmi átalakításában és az új társadalom megteremtésében, ami egybeesik az összes dolgozók érdekeivel. A második fejezetben – „Proletárok és kommunisták” – Marx és Engels megvilágítják a Kommunista Pártnak mint a munkásosztály részének és élcsapatának történelmi szerepét. A kommunisták legközelebbi célja „a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által”. Marx és Engels ebben a fejezetben kifejtik a proletárdiktatúra eszméjét, tisztázzák a kommunisták viszonyát a családhoz, a tulajdonhoz, a hazához, és felvázolják azokat a gazdasági intézkedéseket, amelyeket a proletariátusnak hatalomra jutása után végre kell hajtania. A harmadik fejezetben – „Szocialista és kommunista irodalom” – Marx és Engels mélyrehatóan bírálják azokat a burzsoá és kispolgári áramlatokat, amelyek a szocializmus zászlaja alatt léptek fel, kifejtik az utópikus szocializmussal és kommunizmussal kapcsolatos álláspontjukat. A negyedik fejezetben – „A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz” – Marx és Engels ismertetik a kommunistáknak a többi ellenzéki párttal kapcsolatos taktikáját. A Kommunista Kiáltvány ezzel a halhatatlan jelmondattal fejeződik be: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”. A Kommunista Kiáltvány történelmi jelentőségét méltatva Lenin azt írta: „Ez a kis könyvecske kötetekkel ér fel. Szelleme mindmáig élteti és viszi előre a civilizált világ egész szervezett és harcoló proletariátusok”.