Erkölcs: társadalmi tudatforma, amely a társadalmi valóság erkölcsi viszonyait és kategóriáit (jóság, a jó, az igazságosság stb.) az emberi együttélés, magatartás azon normáinak, szabályainak összességét tükrözi és rögzíti, amelyek az embereknek egymás és a társadalom iránti viszonyát és kötelességeit szabályozzák. Az erkölcs jellegét a társadalmi-gazdasági rend határozza meg. Az erkölcs normáiban az osztály, valamely társadalmi réteg vagy a nép érdekei tükröződnek. Az osztálytársadalomban az osztályok érdekeinek ellentétessége folytán többféle erkölcs létezik. Ha valamely osztály reakcióssá válik, erkölcse megszűnik jogosult lenni, szélsőségesen egoistává válik és ellentétbe kerül a történelmi fejlődés menetével. ha azonban az erkölcs történelmi fejlődés követelményeit fejezi ki, akkor haladó jellegű. Az erkölcs nemcsak magatartási szabályok rendszere, hanem az emberek szellemi arculatának, a társadalmi réteg, az osztály, illetve a nép pszichológiájának és ideológiájának jellemző sajátossága. Erkölcsös (vagyis morális) az a magatartás, amely objektíve jó és igazságos, amorális (erkölcstelen) pedig az, amelyik rossz, igazságtalan. Az erkölcsértékelést is tartalmaz. Az értékelő viszony nemcsak az ítéletekben (ideológiák), hanem az emocionális-akarati reakciókban, affektusokban (szokásokban) is megmutatkozik. Azok az emberek közötti viszonyok, amelyek a magatartás etikai értékelésében, az életformában fejeződnek ki, alkotják az erkölcsi viszonyokat. Az erkölcs az emberi társadalom létrejöttével együtt, tehát az állam és a jog létrejötte előtt megjelent már, és a történelmi fejlődés hosszú útját tette meg, miközben jellege a termelési mód és a társadalmi rend változásaival együtt változott. Az osztálytársadalmakban az antagonisztikus osztályok harca az erkölcs terén is kifejezésre jut. Az erkölcsi szabályok és viszonyok tehát nem egyszer s mindenkorra adottak, mint a metafizikus gondolkodók vélik, és nem is az ész vagy a szellem tiszta termékei, mint az idealista filozófusok és a teológusok állítják. A vallás az osztálytársadalmakban lényegében a kizsákmányolók erkölcsijét védi. A polgári erkölcsöt a magántulajdonosi szellem hatja át: a polgári évek és szokások az egoizmusban, az individualizmusban, az emberek iránti ellenséges viszonyban fejeződnek ki. Az imperializmus erkölcsije legkövetkezetesebben és legreakciósabban a fasizmusban fejeződik ki. A tőkés társadalmi rend pusztulásával a polgári erkölcsöt a szocialista erkölcs váltja fel. A szocialista erkölcs forrása a proletáriátusnak már a régi társadalmi renden belül létrejött erkölcs, az erkölcsi alapelvek szerepe: az emberek egymás közötti és a társadalommal szembeni viszonyait mindinkább erkölcsi elvek szabályozzák, az adminisztratív igazgatás szerepe pedig fokozatosan csökken.

           Erkölcsi Ítélet: olyan ítélet, amely vagy határozott módon megfogalmazott erkölcsi követelményt (normát, erkölcsi parancsot), vagy valamilyen társadalmi jelenség, esemény, illetve tett erkölcsi értékelését tartalmazza. Például: „Minden ember dolgozzék!”, vagy „A naplopás bűn”. A modern polgári etika képviselői az erkölcsi ítéletet rendszerint elszakítva vizsgálják attól a társadalmi szereptől, amelyet ezek az értékelések, normák, parancsok betöltenek és csupán logikai szerkezetüket és jelentésüket elemzik, s ennek folytán téves következtetésekre jutnak.

           Erkölcsi Norma: a társadalomra, valamely osztályra, társadalmi rétegre, illetve az egyes emberekre érvényes etikai tartalmú magatartási szabály. Az erkölcsi normák abban különböznek a jogaiktól, hogy bennük nem jogi törvény, hanem szokás, társadalmi követelmény stb. formájában rögzítődik az emberek viszonya egyes jelenségekhez, mint jóhoz, igazságoshoz, mások pedig mint rosszhoz, igazságtalansághoz. Az erkölcs normatív jellegét az határozza meg, hogy a társadalom (vagy osztály) saját érdekeivel összefüggésben tilt minden olyan magatartást, amely a társadalom (osztály) számára hasznos, értékes ellen irányul, és ösztönzi a közjót elősegítő, gyarapító tetteket. Az erkölcsi követelményekben a valóság etikai tartalmú tulajdonságai tükröződnek: az egyik objektíven hasznosnak, jónak, igazságosnak bizonyul, a másik pedig nem.

           Erkölcsi Tanítások:  a személyiség erénynek vagy bűnnek minősülő sajátosságai. A kommunizmus építésének korszakában a pozitív erkölcsi tulajdonságok: a becsületesség, szerénység, munkaszeretet, a társadalmi kötelesség teljesítése, kollektivizmus, humanizmus, hazafiság és internacionalizmus.

           Esztétika:  a világ esztétikai megragadásának törvényszerűségeivel, a művészetnek mint e megragadás különös formájának lényegével, fejlődéstörvényeivel, társadalom átalakító szerepével foglalkozó tudomány. Az esztétika mintegy 2500 évvel ezelőtt, a rabszolgatartó társadalomban, Egyiptomban, Babilóniában, Indiában és Kínában született meg.  Az idealisták a szellem termékének tekintették az esztétikai jelenségeket; a materialisták viszont a természetben és az emberi életben keresték az esztétikai jelenségek forrását; de szemléleti jellege miatt a Marx előtti materializmus sem tudta megalkotni a tudományos esztétikát. A marxizmus létrejöttével forradalmi fordulat következett be az esztétikában; az esztétikai vizsgálódás területére is kiterjesztették a történeti fejlődés materialista felfogását és a dialektikus materialista ismeretelméletet. Ez elméleti alapul szolgálhat a kardinális problémák sokoldalú kidolgozásához, az esztétika területén jelentkező polgári és revizionista torzítások elleni harchoz. A marxista-leninista esztétika problematikáját és feladatait elsősorban az szabja meg, hogy specifikus tárgyának – vagyis a világ esztétikai elsajátításának – három egymással elválaszthatatlanul összefüggő oldala van: 1. Az esztétikum az objektív valóságban; 2. A szubjektív esztétikai (az esztétikai tudat); 3. A művészet. Az esztétika a három oldal lényegét, törvényszerűségeit és konkrét megnyilvánulásait a maguk dialektikus egységében vizsgálja. A marxista-leninista esztétika az idealista és vulgármaterialista elméletekkel ellentétben, alkotó, gyakorlati és céltudatos tevékenységként határozza meg a világ esztétikai elsajátításának objektív alapját. E tevékenységben szabadon, sokoldalúan és harmonikusan bontakozik ki az emberek társadalmi lényege, a természet és a társadalom átalakítására irányuló alkotóereje. Az esztétika fő kategóriái – a szép és a rút, a fenséges és az alantas, a tragikus és a komikus, a hősi és a sekélyes – nem egyebek ebben a megvilágításban, mint a világ emberi elsajátításának sajátszerű megnyilvánulásai a társadalmi lét, az emberi élet minden egyes területén: a munkában, a termelő tevékenységben, a társadalmi és politikai tevékenységben, a természethez, a kultúrához, a mindennapi élethez stb. való viszonyban. Az esztétikai elsajátítás szubjektív oldalát – az esztétikai érzést, az ízlést, az értékítéletet, az élményeket, eszméket, eszményeket – a marxista-leninista esztétika az objektív esztétikai folyamatok és viszonyok sajátos visszatükrözési és megtestesülési formájának tekinti. Az esztétika azt is vizsgálja, hogyan születik meg az emberben az esztétikai élmények sokfélesége: az emberi alkotó munka szép termékeiben való esztétikai jellegű gyönyörködés, a nép szabadságának magasztos céljaiért vívott harc öröme, az embert rabságban tartó viszonyok rútsága, aljassága által keltett undor stb. A művészet, a műalkotás az esztétika tárgyának legfontosabb mozzanata. A marxista-leninista esztétika szerint a művészet a szépség törvényei szerint való alkotásnak, a művészeti tudatnak és visszatükrözésnek az egysége, a világ elsajátításának különös formája. A művészetet és annak törvényszerűségeit vizsgáló esztétika összefügg valamennyi olyan elméleti és történeti jellegű szaktudománnyal, amelynek tárgya a művészet. Maga az esztétika azonban filozófiai tudomány. Az embernek a valósághoz való esztétikai viszonyában (így többek között a művészetben) érvényesülő általános törvényszerűségeket vizsgálja, eltérően a művészetet kutató tudományoktól, amelyeket kizárólag maga a művészet érdekel. Minthogy az esztétika a filozófiához hasonlóan, világnézeti tudomány, problematikájának sarkkövét annak a kérdésnek a tisztázásában látja, hogy milyen viszonyban van az esztétikai tudat, a művészet a társadalmi léttel, az emberi élettel. A marxista-leninista esztétika materialista módon oldja meg ezt a kérdést s ezen az alapon tudományosan feltárja a művészet és műalkotás folyamatának különböző oldalait: a művészet eredetét, lényegét, a társadalmi tudat egyéb formáival való összefüggést, művészet pártosságát és népiségét, történeti törvényszerűségeit, a művészi forma sajátosságait, a művészi tartalom és forma kölcsönös összefüggését, a művészi módszert és a stílust, a szocialista realizmus alapelveit, annak társadalom átalakító jelentőségét a kommunizmus építésében stb.

           Etika: az erkölccsel foglalkozó tudomány. Magába foglalja a normatív etikát és az erkölcselméletet. Az előbbi az erény, a jó, a rossz stb. kérdését tárgyalja, kidolgozza a magatartás erkölcsi kódexét, megmutatja mire kell törekednünk, milyen viselkedés jó, mi az élet értelme. Az erkölcselmélet az erkölcs keletkezését, lényegét és fejlődését, az erkölcsi normákat meghatározó törvényszerűségeket, ezek történeti jellegét vizsgálja.

           Evolúció és Revolúció: a fejlődés elválaszthatatlanul összetartozó oldalait jelölő filozófiai kategóriák. Az evolúció a mennyiségi változások lassú, fokozatos növekedésének felel meg a jelenségek fejlődésében, a revolúció pedig a többé-kevésbé gyors minőségi változásnak. Az evolúció és a revolúció dialektikus materialista felfogása leküzdötte a lapos evolucionizmus (Spencer) metafizikus egyoldalúságát, amely a fejlődést a fokozatos mennyiségi változásokra korlátozta és lehetetlenné tette az anyag mozgásának megértését, de leküzdötte a katasztrófaelméletet is, amely tagadta a revolúció előkészítéséül szolgáló mennyiségi változások folyamatát, és vagy egy nagy személyiség akaratára (voluntarizmus), vagy a véletlenre, vagy a világ teremtőjére építette világmagyarázatát. A mozgás magába foglalja mind a mennyiségi fokozatosságot (evolúció), mind annak megszakadását (revolúció). A revolúció nem valamilyen önkényes elhatározás következménye, hanem objektív folyamat, amelyben „a feszültség legmagasabb fokára jutott” régi ellentmondások feloldódnak, s ezen a talajon keletkező jelenségek új ellentmondások harcának és megoldódásának következtében fejlődnek tovább. Ezért tarthatatlan a felületes evolúció elmélete, amely szavakban elismeri ugyan az új minőség megjelenését a fejlődési folyamatban, de végső soron tagadja a dialektikus önfejlődést, nem látja, hogy a revolúció feltételeit a megelőző evolúció magában rejti. Az evolúció és a revolúció lényegét más mai polgári ideológusok és revizionisták is kiforgatják, akik tagadják a társadalmi forradalom (revolúció) elkerülhetetlenségét. Az előbbiekben tárgyalt összefüggésen kívül az evolúció fogalmát a szó tágabb értelmében is használják, a fejlődés általában vett jellemzésére (pl. a szerves világ evolúciója); ebben az esetben az evolúció olyan mozgást jelent, amely a mennyiségi és minőségi változásokat egyaránt magában foglalja.

           Élet:  az anyag egyik, a fizikainál és kémiainál magasabb rendű mozgásformája, amely számos specifikus sajátossággal rendelkezik. Az élet fő vonásait Engels vázolja ismert meghatározásában: „Az élet fehérjetestek létezési módja, amelynek lényeges mozzanata a folytonos anyagcsere a környező külső természettel”(Engels: A természet dialektikája). Ma „fehérjetesten”, vagyis „protoplazmán” az életre specifikusan jellemző több anyag – fehérje, nukleinsavak, foszforvegyületek stb.- rendszerét értjük. Az élet az egyes élő szervezetek formájában létezik, amelyek közül mindegyik magához hasonlótól származik, végigjárja egyedi fejlődésének ciklusát, magához hasonlókat hoz létre és elpusztul. Az élettelen környezettel és egymással kapcsolatban álló szervezetek ily módon egyre bonyolultabb rendszereket alkotnak, s így végső soron földünkön az élet egységes rendszerét képezik, amelynek fejlődése a legegyszerűbb formáktól az ember kialakulásához vezetett. Az élő testek lényeges sajátossága az anyagcsere, a szerves struktúrák lebontása és felépítése, a disszimiláció és asszimiláció. Az élet számos törvényszerűségének kutatása, többek között a tudomány által még meg nem oldott kérdések megoldása szempontjából fontos módszertani szerepe van helyes filozófiai értelmezésüknek. A vitalisták (Vitalizmus) az élet specifikus sajátosságait (szervezettség, célszerűség, szabályozottság stb.) egy immateriális életerő hatásával magyarázzák, s szerintük ez irányítja a „tehetetlen” anyagot. A mechanikus materialisták csupán fizikai-kémiai folyamatok bonyolultabb rendszerének tekintik az életet és tagadják specifikus sajátosságát. A dialektikus materializmus felfogása szerint az életnek, a fizikai és kémiai törvényszerűségeken kívül, amelyek alárendelt szerepet játszanak benne, sajátos biológiai törvényszerűségei vannak. Az élet tanulmányozása számos általános elméleti, filozófiai kérdést is felvet: a rész, az egész, a forma és tartalom, a preformáltság és bonyolultabb felé vivő célszerű fejlődés közötti viszony, a biológiai determinizmus sajátossága, valamint az önreprodukáló rendszerek elveinek kérdését, az evolúció problémáit stb.

           Életforma: azok az anyagi és kulturális körülmények, amelyek között az emberek élete közvetlen termelési és társadalmi-politikai tevékenységükön kívül végbemegy; az élelem, ruházat, lakás, üdülés, szórakozás, az egészség megőrzése stb. iránt mutatkozó szükségletek kielégítésének feltételei. Az életkörülmények jellegét és a létszükségletek kielégítésére szolgáló eszközök jellegét a termelési mód határozza meg: a termelési módban végbemenő változásoktól függ. Emellett erősen rányomják bélyegüket az életformára a népek szokásai, erkölcse, hagyományai, az osztálykülönbségek, a város és a falú közötti különbség, a nők társadalmi helyzete, a nemzeti különbségek, a társadalom ideológiája és kultúrája, családi viszonyai. A szocialista társadalomban a dolgozók életformája az anyagi és szellemi termelés színvonalának emelkedésével párhuzamosan tökéletesedik.

           Érdek:  a gondolatok és cselekedetek olyan célirányossága, amely az egyes emberek (egyéni érdek), illetve társadalmi csoportok és történelmi közösségek (közérdek) anyagi és szellemi szükségleteit tükrözi. A társadalmi fejlődés objektív szükségleteinek és tendenciáinak megfelelő közérdek a társadalom érdekre. Az osztálytársadalomban az ilyen érdekek csak osztályérdekek lehetnek, s az osztályok természettörténeti szükségszerűséget fejeznek ki. Az érdek törekvések, vágyak alakjában jelentkezik, de a szubjektív indítékok mellett mindig tartalmaz objektív indítékokat is. A közérdek általában objektíve adott, mert azt valamely társadalmi csoport, történelmi közösség életfeltételei és természete határozzák meg. Kivételt csak a kívánságok és célok azonossága eredményeképpen keletkező önkéntes egyesülések érdekei képeznek. De az ilyen egyesülések érdekei is – akárcsak az egyéni érdekek – magukon viselik az egyének bizonyos osztályokhoz való tartozásának és az utóbbiak létfeltételeinek a bélyegét. A magántulajdon és az osztályantagonizmusok viszonyai között az egyes társadalmi csoportok, s ugyanígy az egyes emberei érdekeit gyakran nem egyeznek meg, sőt ellentmondanak egymásnak; a társadalom érdekeivel nemcsak az egyéni érdekek kerülnek ellentmondásba, hanem a reakciós osztályok közötti érdekei is. Csak a szocializmusra való áttérés után alakulnak ki a feltételek a társadalom valamennyi tagja alapvető érdekeinek egységéhez és nyílik lehetőség az egyéni és közérdek harmonikus összeegyeztetésre.

           Értéktörvény: az árutermelés alapvető törvénye, amely azt a tendenciát fejezi ki, hogy hosszabb időszakot tekintve az áruk árát értékük határozzák meg. Az értéktörvény a kapitalista termelés viszonyai között utólag és spontánul szabályozza a termelést: differenciálja az árutermelőket; a technika fejlesztésére ösztönöz. Az értéktörvény érvényesül a szocialista árutermelésben is, azonban nem spontán, hanem tudatosan felhasznált törvényként (habár érvényesülésében spontán tendenciák is mutatkoznak). A szocialista gazdaságban a szocialista gazdaság törvényei szabályozzák a termelést, ezek része az értéktörvény is. A technikai fejlődést nem elsősorban ez határozza meg, de hatással van rá, nem differenciálja a termelőket, de fontos szerepe van a jövedelmek alakulásában. Magyarországon az 1968-as árreform fontos célja volt, hogy árarányok jobban megfeleljenek a társadalmi ráfordítások arányának. A termékek egy részének áralakulására hatással van a kereslet és kínálat, a piac értékítélete.

           Értelmiség:  intelligencia: az a társadalmi réteg, amely – a szellemi és fizikai munka között kialakult munkamegosztás folytán – hivatásszerűen szellemi munkával foglalkozik; nincs önálló viszonya a tulajdonhoz; tevékenységét általában az adott társadalmi rendszer uralkodó osztályának érdekei szerint folytatja. Az értelmiség különböző osztályok tagjaiból került ki. A szocialista országokban új, szocialista értelmiség jött létre, amely a munkásosztály, a szocializmus érdekében végzi feladatai, tagjainak túlnyomó része a dolgozó osztályokból származik. Korunkban a társadalom fejlődése, a tudományos-technikai haladás következtében növekszik az értelmiség szerepe és száma, ez azonban nem jelenti azt, hogy akár a kapitalizmusban, akár a szocializmusban önálló osztály lenne, vagy akár a munkásosztály, akár a burzsoázia helyett a társadalom vezető rétege lehetne. A tudományos-technikai forradalom magasabb szakmai szerint követel a fizikai dolgozóktól is. Ez az egyik feltétele annak, hogy a társadalom szocialista átalakításának folyamán csökkenjen a fizikai és a szellemi munka közötti lényeges különbség. A kapitalizmusban a tudományos-technikai forradalom az értelmiség alapvető tömegeit egyre inkább megfosztja régebbe kiváltságaitól, így attól, hogy valóban alkotó munkát végezzen; hogy létfeltételei lényegesen jobbak legyenek, mint a fizikai munkásoké. Ezek a változások az értelmiséget objektíve közelítik a munkásosztály, s széles rétegei ezt felismerve politikailag is csatlakoznak a munkásosztály harcához.

           Értéktöbblet: a tőkés gazdaságban a bérmunkás által megtermelt érték és munkaerejének értéke közötti különbözet, amelyet a tőkés ellenérték nélkül elsajátít. A realizált értéktöbblet a profit. A marxi értéktöbblet-elmélet a különböző polgári elméletekkel szemben bebizonyította, hogy az értéktöbblet egyetlen forrása a dolgozók kizsákmányolása, s hogy a tőkés társadalom termelésének közvetlen célja nem a fogyasztók szükségleteinek kielégítése, hanem az értéktöbblet termelése (alaptörvény). A szocialista gazdaságban az értéktöbblet kategóriája megszűnik, mert a munkaerő nem áru és nincs kizsákmányolva.

           Érzelem:  lelki jelenség, amelyben az embernek a környező valósághoz (az emberekhez, tetteikhez, valamilyen jelenséghez) és önmagához való viszonya sajátos módon, élményszerűen tükröződik. Az emberi érzelmek a társadalomban alakulnak ki, és igen nagy szerepet játszanak az ember magatartásában, gyakorlati és megismerő tevékenységében. „Emberi emóciók” nélkül, mondotta Lenin, soha nem volt, nincs és nem is lehet emberi igazságkeresés. Az érzelmek jelzik a tevékenység eredményességét vagy sikertelenségét, a tárgyaknak és jelenségeknek az ember szükségleteivel és érdekeivel való összhangját, s ezért mint motiváló tényezőknek jelentős szerepük van az emberi tevékenység szabályozásában. A rövid ideig tartó élményeket (öröm, szomorúság stb.) olykor a szó szűkebb értelmében vett emócióknak nevezik, megkülönböztetésül az érzelmektől mint stabil, tartós élményektől (szeretet, gyűlölet stb.). Az érzelmek lehetnek aktívak (sztenikusak), s ekkor pozitív emocionális színezetük van. Ilyenek az elégedettség, az öröm stb. Lehetnek passzívak (asztenikusak), s emocionális színezetük ilyenkor negatív (elégedetlenség, bánat stb.). A sztenikus érzelmek fokozzák az ember tevékenységét, az asztenikusak csökkentik. Az érzelem sorában megkülönböztetünk hangulatokat, affektusokat és szenvedélyeket. A hangulat az affektushoz viszonyítva tartós emocionális állapot, amely lehet örömteljes, nyomott stb. és meghatározott emocionális tónust, színezetet ad valamennyi több élménynek, sőt az ember gondolatainak és tetteinek is. A szenvedély erős, mély érzelem, amely hosszú időre magával ragadja az embert. Az érzelmek sorában külön helyet foglalnak el a magasabb rendű érzelmek, így az erkölcsi érzelmek (a kollektivitás, a becsület, a kötelesség stb. érzése), az esztétikai érzelmek (a szép érzése), az intellektuális érzelmek (a megismerési vágy kielégülésével, valamilyen elméleti feladat megoldásával járó érzés)

           Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, North Atlantic Treaty Organization, NATO:  székhelye Brüsszel (Belgium), az USA irányítása alatt álló agresszív katonai tömb. 1949 április 4-én alakult, az amerikai imperializmus hidegháborús lépéseinek (Truman-elv, Marshall-terv) szerves következményeként. Az alapokmány tíz nyugat – európai ország (Belgium, Dánia,,, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Nagy – Britannia, Olaszország, Norvégia és Portugália), valamint az USA és Kanada külügyminiszterei írták alá. A húsz évre kötött és 1969-ben megújított szerződés hatásköre Európára, Észak-Amerikára, Törökországra, az Atlanti-óceánnak a Ráktérítőtől északra elterülő részére terjed ki. 1951-ben csatlakozott hozzá Görögország és Törökország, 1954-ben pedig az NSZK. Éle a SZU és az európai országok ellen irányul. A NATO több száz támaszponttal rendelkezik, alakulatait atom- és rakétafegyverekkel szerelték fel. Szoros szálak fűzik az „európai integráció” szervezeteihez (Nyugat-európai Unió, Európai Gazdasági Közösség, EURATOM), valamint a többi imperialista katonai tömbhöz. Franciaország 1965-ben, fenntartva NATO tagságát, kilépett annak katonai szervezetéből, emiatt a NATO székhelyét Párizsból Brüsszelbe helyezték át. A NATO vezető szervei: Észak-atlanti tanács (North Atlantic Council). A legfelső szerv, évente kétszer ülésezik a külügy-, hadügy- és pénzügyminiszterek részvételével. Az ülésszakok között a szervezet tevékenységét az Állandó Tanács irányítja, amelybe a tagállamok nagyköveti szintű delegátusokat küldenek. Elnöke valamelyik külügyminiszter (évente változik). Katonai Bizottság – tagjai a vezérkari főnökök. Nukleáris Védelmi Bizottság- az atomfegyverek elosztásával foglalkozik.(az NSZK mint a bizottság tagja ezen keresztül jut atomfegyverekhez) Parancsnokságok: SHAPE (Supreme Headquartes Allied Powers Europe – Szövetséges Hatalmak Legfelső Főhadiszállása)- a NATO legfontosabb katonai szerve, a nyugat-európai NATO haderők koordináló szerve. Alárendelve: a legnagyobb harcértékkel rendelkező Közép-európai Parancsnokság, a Dél-európai Parancsnokság, melynek parancsnoka az USA6. flottájának a parancsnoka. SACLANT (Supreme Allied Commander Atlantic – Legfelső Atlanti Parancsnokság), melynek főhadiszállása az USA-ban van. ACC (Allied Command, Chanel – La Manche-csatornai Szövetséges Parancsnokság). Amerikai-Kanadai Regionális Tervező Csoport. A NATO-államok a szervezet fennállása óta csaknem 2000 milliárd dollárt költöttek katonai célokra. A NATO-hatalmak Nyugat-Európában körülbelül 3 millió embert (ebből 317 ezer amerikai) tartanak fegyverben. A békés egymás mellett élés európai térhódítása (európai biztonsági és együttműködési értekezlet, a kölcsönös haderő csökkentési tárgyalások) kiélezte a hidegháborús politikára alapozott NATO válságot.

           Észak – Dél Ellentét:  1. Hamis elmélet, amely a világ problémáinak és társadalmi ellentmondásainak lényegét a fejlett és gazdag Észak (Európa, Észak-Amerika) állítólagos ellentétére vezeti vissza. Tagadja az osztályszemléletet, s az ellentétek gyökereit faji, földrajzi stb. tényezőkben keresi. Korunk fő kérdésének nem a szocializmus és a kapitalizmus, hanem Észak és Dél harcát tartja. Rokon a fehérek – színesek ellentétére vonatkozó elmélettel. 2. Olaszországban az iparilag fejlett északi és a fejletlen déli területek ellentétének megjelölése.

           Fajelmélet: rasszizmus: tudománytalan és reakciós elmélet, amely a különböző emberfajták, nemzetek, népek között magasabb és alacsonyabb rendűeket, teljes és nem teljes értékűeket különböztet meg, illetve helyez alá- és fölérendeltségi viszonyba. Lényegében arra szolgál, hogy elméletileg megalapozza a gyarmatosítást, a nemzeti és társadalmi egyenlőtlenségeket, a kizsákmányoló osztályok uralmát, az elnyomó és hódító politikát, a nemzeti (nemzetiségi, faji) és osztályelnyomást. A 19. Század negyvenes éveiben, amikor az USA-ban kiéleződött a harc a rabszolgaság hívei és ellenfelei között, egyes amerikai antropológusok igyekeztek kimutatni, hogy a négerek primitív, alacsonyabb rendű emberfajt képviselnek. Az ötvenes években szintén az antropológiára hivatkozva kialakították a germán faj felsőbbrendűségének „elméletét”. A fajelmélet különösképpen elterjedt az imperializmus viszonyai között, és a legdurvábban a fasizmusban nyilvánult meg. A fasiszta Németországban a fajelmélet a hivatalos állami ideológia rangjára emelkedett. Ennek szellemében tervbe vették és megkezdték egész népek kiirtását, leigázását, a német világuralom megteremtését. A fasizmusnak a második világháborúban elszenvedett veresége akadályozta meg ennek valóra válását. A második világháború után elterjedt az amerikai pszichológia fajelmélet irányzata, amely szerint a népek pszichológiailag nem egyenlő értékűek, a magasabb rendű angolszász fajnak vannak alárendelve. Ezt felhasználják az amerikai világuralmi tervek, a neokolonializmus és a néger lakosság faji elnyomásának elméleti igazolására. A kommunista pártok elvetik és elítélik a fajelmélet és a faji előítéleteket.

           Fanatizmus: elvakult, túl szenvedélyes, más nézetekkel vagy hitfelekezetekkel szemben elfogultsággal, türelmetlenséggel párosuló meggyőződés, vallásos rajongás. Átvitt értelemben egy adott eszme, tanítás, saját meggyőződés vagy ügy iránti szenvedélyes odaadás; rendkívüli mértékű ragaszkodás valamihez.

           Fantázia: képzelet, amelyet a kialakított képzetek és képek különös ereje, élénksége és szokatlansága jellemez.

           Fasizmus: az imperializmus viszonyai között, a kizsákmányoló osztályok legreakciósabb részének legsovinisztább, legagresszívebb nyílt terrorista diktatúrája, amely vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, a faji gyűlölet szitása, szélsőséges kommunistaellenesség és antidemokratizmus jellemez. Szociális demagógiájával igyekszik tömegbefolyásra szert tenni. A kapitalizmus általános válságának talaján nagy társadalmi megrázkódtatások idején jött létre, amikor az uralkodó osztályok a régi módon, a polgári demokrácia eszközeivel nem tudnak kormányozni, a munkásosztály pedig nem elég erős a hatalom megragadásához, a társadalmi-politikai erők polarizálása kritikus szakaszba lépett, a jobboldali erők a szélsőséges reakció (fasizmus) oldalán tömörülnek, a munkásmozgalom és az antifasiszta demokratikus tábor viszont nem egységes, de potenciálisan fenyegető erő a reakcióval szemben. A fasizmus Olaszországban 1922-ben, Németországban pedig 1933-ban jutott hatalomra. Fasiszta diktatúra jött létre a két világháború között Magyarországon, Bulgáriában, Spanyolországban és néhány más államban. Ahol hatalomra jutott, megsemmisítette a demokratikus szabadságjogokat, militarizálta az államapparátust és agresszív politikát folytatott. A fasiszta hatalmak vereséget szenvedtek a második világháborúban. Némely ország azonban (pl: Chile) még fennáll vagy újabban létrejött a fasiszta diktatúra és egyes tőkés országokban erősödnek a fasizálódásra irányuló törekvések.

           Fatalizmus:  filozófiai felfogás, amely szerint a világban és az ember életében a végzet és a sors mindent előre meghatároz. Már az ókori mitológiában élt egy olyan elképzelés, miszerint a végzet uralkodik az emberek, sőt az istenek fölött is. A filozófia történetében a fatalizmust különféleképpen értelmezték, attól függően, hogyan oldották meg az akaratszabadság kérdését. A predestináció elméletében (Okkazionalizmus, Eleve megállapított harmónia stb.) az ember az isten vagy a természet akarat nélküli játékszere, aki nem képes megváltoztatni az események előre meghatározott menetét. A fasizmus e változata kategorikusan tagadja az akarat szabadságát, szemben áll a másik végletes felfogással, a voluntarizmussal. A vallásos fatalizmus (Iszlám, Ágoston, Luther, Kálvin stb.) bizonyos fenntartással elismerte az ember akaratának szabadságát, de sohasem volt képes kibékíteni az isten „jó” akaratát, a „rossz” emberi akarattal. A teljes fatalizmus fejeződik ki azokban a filozófiai tanokban, amelyek minden esemény abszolút ismétlődését hirdetik a kozmikus körforgás minden ciklusában („örök visszatérés” a püthagoreusoknál, Nietzschénél stb.) történelmileg a fatalizmus egészében reakciós szerepet játszott. Egyrészt a sorsnak az emberi élet felülről adott „előírása” -kénti felfogása kifejlesztette a passzivitást, a körülményeknek való szolgai alárendeltség. Másrészt a „sors kiválasztottait” az elkerülhetetlen győzelemhez és uralomhoz vezető legfelsőbb akarat mindenhatóságába vetett hit vallási fanatizmust eredményezett.

           Fegyverkezési Verseny:  az imperializmus korában a gazdasági és politikai élet jelentős mértékben befolyásoló tényező. A második világháború után az USA erőpolitikájának egyik fő eszköze. Célja: rákényszeríteni a szocialista országokat és elsősorban a SZU-t arra, hogy erőforrásainak mind nagyobb részét katonai célokra fordítsák és ne emelhessék az életszínvonalat; az improduktív hadiipar gyors ütemű fejlesztésével a válságveszélyek elhárítása. Az imperialisták által kikényszerített fegyverkezési verseny során 1949 és 1974 között világméretekben évi 5,9%-kal nőttek a katonai kiadások. Az USA 1940-ben 1,8 milliárd dollárt fordított fegyverkezésre, 1974-ben 80 milliárd dollárt. A SZU és más szocialista országok külpolitikájának egyik fontos elve a fegyverkezési verseny megfékezéséért, az általános és teljes leszerelésért folytatott harc.

           „Fehérgallérosok Társadalma”: az USA-ban és más fejlett tőkés országokban hirdetett nézet, amely szerint a modern ipari fejlődés meggyorsulása, a tudományos-technikai forradalom kibontakozása és az életszínvonal emelkedése következtében azonossá válnak a társadalmi létfeltételek, megszűnnek az osztályellentétek és osztálykülönbségek, és kialakul a „fehérgallérosok”, vagyis a szellemi munkások, értelmiségiek, alkalmazottak, mérnökök, technikusok, gazdasági szakemberek és a specializált munkások társadalma. Lényegileg az osztályharc megszűnését és az osztály együttműködést hirdeti.

           Fehérterror: az ellenforradalmi terror általánosan használt elnevezése. Jellemzője a különös kegyetlenség, a tömegek megfélemlítése, az ellenforradalmárok féktelen uralma és garázdálkodása. A fehérterrort a forradalmat követő ellenforradalmi rendszerek kivétel nélkül alkalmazták. 1973 végén a legféktelenebb formájában Chilében alkalmazta a fasiszta junta.

           Fejlődés:  az anyagi világ jelenségei önmozgásának az alacsonyabb rendűtől (egyszerűbbtől) a magasabb rendű (bonyolultabb) felé irányuló folyamata, amely feltárja, realizálja a jelenségek lényegében rejlő belső tendenciákat, s az új létrejöttére vezet. A szervetlen rendszerek, az élővilág, az emberi társadalom, a megismerés fejlődése közös dialektikus törvények szerint megy végbe. A fejlődés spirálvonal jellemzi. A fejlődés egy-egy folyamatának kezdete és vége van. Tendenciájában azonban már a kezdet is tartalmazza a végpontot, s a fejlődés adott ciklusának befejeződése egyben új ciklus kezdetét jelenti, amelyben megismétlődhetnek az első ciklus bizonyos sajátosságai. (Tagadás tagadásának törvénye). A magasabb rendűnek bizonyos jegyei, amelyek már megvoltak az alacsonyabb rendűben, csak a fejlődés elég maga fokán tűnnek ki teljességgel és itt válnak először érthetővé. Így például a tudat az egész objektív világban lezajlott fejlődés eredménye, és csak innen visszanézve tárható fel az anyagban annak legelemibb fejlettségi fokán is benne rejlő tulajdonság: a visszatükrözési tulajdonság. A fejlődés elméleti formában csak a dialektikus logika módszereivel és elvárásaival reprodukálható.

           Fejlődő Országok: általában a volt gyarmati és félgyarmati országok összefoglaló elnevezése. 1972-ben ezek az országok tették ki a világ területének 58,2%-át, s ezekben él a világ népességének 46%-a. nagy különbségek, de ugyanakkor közös vonások is jellemzik őket. Döntő többségük kapitalista úton fejlődik, egy kisebb részük (pl. Burma, EAK, Guinea, Szíria) pedig nem kapitalista úton halad. A fejlődő országok túlnyomó része a politikai függetlenség kivívása ellenére erősen függ az imperializmustól. A gazdasági függés szálai ezekben az országokban nemcsak megmaradtak, ami csorbítja politikai függetlenségüket. A fejlődő országok közül számosan (különösen a latin-amerikai országok, de például Thaiföld és Dél-Korea is) az imperialista politikát követik, sőt az imperialista katonai-politikai szövetségek tagjai. Ezzel szemben egyre nagyobb részük (például India, Burma, EAK, Szíria, Algéria, Guinea) a pozitív semlegesség politikáját folytatja. Az imperializmus régi gyarmati rendszerének örökségeként szinte valamennyiükre jellemző a súlyos gazdasági elmaradottság, a monokultúrás gazdaság. Sok országban megtalálhatók egymás mellett a kapitalista, a prekapitalista, a feudális viszonyok, sőt a törzsközösségi gazdálkodás elemei. Fejletlenek az osztályviszonyok, az életszínvonal alacsony, s igen súlyos a kulturális elmaradottság. Termelőerőik elmaradottságára jellemző, hogy míg 1966-ban az egy főre jutó nemzeti jövedelem a fejlett tőkés országokban átlagosan 1835 dollár volt, addig a fejlődő országokban csak 145 dollár. A fejlődő országok részesedése a kapitalista világ ipari termelésében az 1960-as években mindössze 9-9,5% volt, noha a kapitalista világrendszer területének és népességének túlnyomó részét teszik ki. A gazdasági fejlődés ütemének elégtelensége mellett komoly gondot okoz a nagy népszaporulat. Bebizonyosodott, hogy a volt gyarmati országok a kapitalista úton nem tudják leküzdeni elmaradottságukat. Erősödik az a felismerés, hogy a megoldás a súlyos problémáikra az antiimperialista harc fokozásában, a neokolonializmus elleni küzdelemben, a demokratikus társadalmi átalakulásokban, az önálló nemzeti gazdaság megteremtésében, a haladó erők belső és nemzetközi összefogásában, a szocialista országokkal való szövetségben van.

           Fellazítási Politika: az imperialista politika egyik mai fontos taktikája, amely főként az európai szocialista országok ellen irányul. Célja, hogy speciális, úgynevezett békés módszerekkel megbontsa a szocialista országok egységét, szembeállítsa őket egymással és mindenekelőtt a SZU-val, s az egyes szocialista országokon belül erősítse a polgári, kispolgári hangulatokat, jobboldali revizionista nézeteket. Az imperialisták erre akarják felhasználni a politikai, gazdasági, kulturális, idegenforgalmi kapcsolatokat, hatalmas propaganda-apparátusukat.

           Feltételes és Feltétlen Reflexek:  az állat és az ember alkalmazkodó reakciói, amelyeket a receptorok ingerei és a központi idegrendszer különböző szintjeinek tevékenysége alakítanak ki. A feltétlen reflexek – a szervezet vele született válaszreakciói – az adott faj egyedeinél azonosak. A receptorra gyakorolt hatás és a meghatározott válaszreakciók közötti állandó kapcsolat jellemzi őket, ami a szervezeteknek biztosítja a viszonylag stabil életkörülményekhez való alkalmazkodást. A feltétlen reflexek rendszerint a gerincvelő, valamint az agyvelő alsóbb részeinek segítségével működnek. A feltétlen reflexek bonyolult komplexumait és láncait ösztönöknek nevezzük. A feltételes reflexek a szervezet egyedi élete során kialakított válaszreakciók receptor ingerekre, a magasabb rendű állatoknál és az embernél a feltételes reflexek a nagyagykéregben létrejövő időleges kapcsolatok útján alakulnak ki, és a külső környezet bonyolult, változékony feltételeihez való alkalmazkodást szolgálják.

           Felvilágosodás:  társadalmi-politikai és ideológiai áramlat, amelynek képviselői a fennálló társadalom hibáinak kiküszöbölésére, erkölcsének, szokásainak és politikájának megváltoztatására törekedtek, fennkölt eszmék (a jóság, igazságosság), valamint tudományos ismeretek terjesztése révén. A felvilágosodás alapja, az idealista elképzelés, amely szerint a tudat játssza a döntő szerepet a társadalom fejlődésében. Ennek alapján a társadalmi visszásságokat, vétkeket az emberek tudatlanságával és azzal igyekszik megmagyarázni, hogy nem ismerik saját természetüket. A felvilágosítók figyelmen kívül hagyták a gazdasági feltételek döntő szerepét a fejlődésben, és ezért nem is tudták feltárni a társadalom objektív törvényeit. Tanításukkal a társadalom valamennyi osztályához és rétegéhez, elsősorban a hatalmon levőkhöz fordultak. A felvilágosodás széles körökben elterjedt a polgári forradalmak előkészítő szakaszában. A felvilágosítók sorába tartozik: Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Herder, Lessing, Schiller, Goethe és sokan mások. Tevékenységük nagyban hozzájárult az egyházi és feudális ideológia hatásának csökkenéséhez. A felvilágosítok következetesen harcoltak nemcsak az egyház, hanem a vallási dogmák, a skolisztikus gondolkodásmód ellen is. A felvilágosodás jelentősen hatott a XVIII század szociológiai nézeteinek alakulására. A felvilágosodás ideológiáját felhasználták az utópikus szocialisták és az orosz narodnyikok. A felvilágosodás napjainkban nem számottevő társadalmi eszmeáramlat, de eszméi napjainkban is élnek a nem marxista értelmiség körében.

           Feudalizmus: társadalmi-gazdasági alakulat, amely a rabszolgatartó vagy ősközösségi rend felbomlása és pusztulása eredményeként jött létre és csaknem minden országban fennállt. A feudális társadalom alapvető osztályai: a hűbérurak és a jobbágyok. A hűbérurak uralkodó kizsákmányoló osztályába tartozott a nemesség és a főpapság. Az uralkodó osztályon belül rendek szerinti hierarchikus tagolódás áll fenn, a kisebb hűbérurak a nagyobbak alattvalói voltak. Az egyik legnagyobb hűbérúr az egyház volt. A kizsákmányolt parasztság politikailag és jogilag egyaránt jogfosztott. A városok lakosságának fő tömegét a céhmesterek, céhlegények, tanoncok és napszámosok alkották. Az uralkodó termelési viszonyok alapja a termelési eszközök elsősorban a föld hűbérúri tulajdona volt, a dolgozók nem voltak teljesen a hűbérúr tulajdonában. A jobbágy hűbérúrtól való személyi függésének különböző típusai alakultak ki. A termelők fejlődése a feudalizmus viszonyai között csak függő helyzetben levő jobbágyok munkájának alapján volt lehetséges, akik gazdasággal, kisszámú munkaeszközzel rendelkeztek, és valamilyen formában érdekeltek voltak a munkában. A feudális termelési módot a földjáradék három fajtájának történeti egymásutánja jellemezte: a munkajáradék (robot), a termékjáradék és a pénzjáradék. A földjáradék a kizsákmányolás specifikus formája a feudális társadalomban, amely gyakran nemcsak a többletmunka termékeként, de a jobbágyparaszt szükséges munkája termékének részeként is jelentkezett. A feudális rendet a naturálgazdálkodás és a technika elmaradott, alacsony színvonala jellemzi. A feudális társadalom felépítménye számos sajátossággal bírt: a feudális állam rendszerint a rendi vagy abszolút monarchia formáját öltötte, a társadalom szellemi életében pedig a vallási ideológia uralkodott. A közgondolkodás alapjában véve vallási formában fejlődött. A feudális társadalom egész történetén végigvonult az osztályharc. A parasztfelkelések, bár nagyobbrészt vallási zászlók alatt folytak, megrázták a feudális rendet, gyorsították a pusztulását. A feudalizmust a kapitalizmus váltotta fel.

           Fogalom:  a világ gondolati visszatükröződésének egyik formája, melynek révén megismerjük a jelenségek és folyamatok lényegét, általánosítjuk lényeges vonásaikat és tulajdonságaikat. A fogalom a megismerés fejlődésének terméke. A megismerés alacsonyabb fokáról a magasabb fokhoz jutva a régi fogalmak pontosabbá válnak és új fogalmak keletkeznek. A fogalom tehát nem statikus, nem végleges, nem abszolút, hanem változó, fejlődő, a valóságot mind adekvátabban tükrözi vissza. A fogalmak alkotják a nyelv szavainak értelmét (Jelentés és értelem). A fogalom fő logikai funkciója abban rejlik, hogy gondolatilag kiemeli a gyakorlatban és a megismerési folyamatban bennünket érdeklő tárgyak tulajdonságait. E funkciója révén a fogalom meghatározott tárgyakhoz kapcsolja a szavakat, ami lehetővé teszi a szavak jelentésének pontos megállapítását és felhasználását a gondolkodás folyamatában. A tárgyak egyes osztályainak kiemelése és a tárgyak fogalmakban történő általánosítása a természeti törvények megismerésének szükségszerű feltétele. Minden tudomány meghatározott fogalmakkal dolgozik, bennük összpontosulnak a felhalmozott tudományos ismeretek, Lenin jellemzése szerint a fogalmak az agynak, az anyag legmagasabb rendű termékei (Lenin Művei). A fogalomalkotás a visszatükröződési érzéki formáitól a fogalomhoz vezető bonyolult folyamat, amelyben a megismerés olyan eljárásait alkalmazzuk, mint az összehasonlítás, analízis és színtézis, absztrakció és általánosítás és a következtetés különböző bonyolult formái. Emellett a tudományos fogalmak eleinte gyakran csupán egyik-másik tárgy létéről, tulajdonságairól alkotott hipotézisek alapján jönnek létre (így keletkezett például az atom fogalma). A törvények, a fejlődési tendenciák megismerése alapján egyes tárgyakról, folyamatokról fogalmat alkothatunk magunknak a tárgyaknak, folyamatoknak a keletkezése előtt. Íly módon a fogalomalkotásban megnyilvánul a gondolkodás aktív és alkotó jellege. A fogalmak eredményes alkalmazása kizárólag attól függ, mennyire tükrözi helyesen az objektív valóságot. Minden fogalom absztrakció. Ez azt a látszatot kelti, mintha a fogalom eltávolodna a valóságtól, valójában azonban a fogalom segítségével mélyebben ismerjük meg a valóságot, mert lényeges vonásait emeljük ki és tanulmányozzuk. Emellett az egyes fogalmakban nem teljesen visszatükröződő konkrét jelenségek teljesebben reprodukálhatók e jelenség különböző oldalait visszatükröző fogalmak összességével. Minden tudományos fogalom, a valóság visszatükrözése lévén, ugyanolyan mozgékony és rugalmas, mint benne általánosított tárgyak és folyamatok.

           Foglalkoztatottság: az összes gazdaságilag aktív személyek létszáma, illetve a rendelkezésre álló munkahelyek számához viszonyított aránya. Teljes foglalkoztatottságról akkor beszélhetünk, amikor minden munkaképes és munkát vállalni kívánó személy  el tud helyezkedni. Részleges foglalkoztatottság akkor, amikor a munkahelyek száma kisebb, mint a munkára jelentkezőké, ezért munkanélküliség van.

           Fogyasztási Javak: fogyasztási cikkek: a személyes szükségleteket kielégítő termékek és szolgáltatások. Megkülönböztetünk alapvető és magas rendű szükségleteket kielégítő szolgáltatásokat: a jövedelemelosztás szempontjából létfenntartási cikkeket és luxuscikkeket, eredetük szerint élelmiszereket és iparcikkeket, a felhasználás jellege szerint pedig tartós és nem tartós fogyasztási cikkeket.

           Fogyasztási Szerkezet: a fogyasztásnak termékek és szolgáltatások szerinti összetétele. Kialakulásának legfontosabb tényezői: a jövedelem és áramszínvonal, az arányok, a kínálat, demográfiai tényezők és fogyasztási szokások. A különböző jövedelmű rétegek fogyasztásának szerkezete eltérő. A jövedelem növekedésével a fogyasztás eltolódik a magasabb rendű élelmiszerek és főleg az iparcikkek irányába.

           Fogyasztói Társadalom: konzum társadalom: a fejlett tőkés országoknak a burzsoá ideológusok és publicisták körében divatos elnevezése, amivel azt akarják kifejezni, hogy a tőkés termelés a fogyasztók érdekeit szolgálja, és általános jólétet teremt. Objektív alapja a körülmény, hogy a legfejlettebb tőkés országokban a termelőerők színvonala olyan fokra jutott, hogy lehetőség van a viszonylag magas életszínvonal biztosítására. Valójában azonban ezekben az országokban sem változott a tőkés termelés célja, a maximális profit elérése, nem szűnt meg az emberek százmillióinak neokolonialista kizsákmányolása, s a dolgozók viszonylag magasabb életszínvonalát a munkásosztály heves küzdelemben vívta és vívja ki. A fogyasztói társadalom és más elnevezések például a „jóléti állam” célja épp a harc leszerelése, a figyelem elterelése a kizsákmányolásról a fogyasztási javak birtoklására, az osztályharcról az egyéni gazdagodásra.

           Fordulat Éve:  Magyarország történetében az 1947 elejétől 1948 közepéig terjedő időszak, amikor is az MKP vezetésével a népi erők döntő csapást mértek a reakció gazdasági és politikai pozícióira, a termelési eszközök döntő részét állami tulajdonba vették, a burzsoáziát kiszorították a hatalomból, és a hatalom teljes egészében a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály kezébe került. A népi demokrácia azóta a proletárdiktatúra funkcióit gyakorolja. E fejlődés döntő tényezője volt, hogy az MKP következetes politikája a baloldali szociáldemokraták fellépése következtében – miután kiűzték pártjukból a jobboldali elemeket – létrejött a munkásosztály egységes marxista-leninista pártja, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), hogy a Kisgazdapárt, valamint a Nemzeti Parasztpárt megtisztította sorait a reakciós elemektől, felismerte a munkásosztály és pártja vezető szerepét és csatlakozott a szocialista célkitűzésekhez.