Forradalmi Helyzet: a forradalom objektív feltétele. Lenin tanítása szerint a következők jellemzik: az uralkodó osztályok nem tudnak a régi módom kormányozni, politikájuk válságba jutott, az elnyomott tömegek nem akarnak már a régi módon élni, s aktivitásuk rendkívül felfokozódik, készek a forradalmi fellépésre. Ahhoz azonban, hogy a forradalmi helyzet forradalomhoz vezessen, szükség van a forradalmi párt vezetésére, olyan politikára, amely kifejezi a néptömegek érdekeit.

           Forradalom:  társadalmi forradalom: az osztályharc legmagasabb formája, az osztálytársadalom fejlődésében törvényszerűen bekövetkező szakasz, amelyben a fejlettebb, magasabb rendű társadalmi-gazdasági alakulat (fegyveres vagy békés eszközökkel) felváltja  az elavult társadalmi rendszert, a hatalom a régi reakciós osztály kezéből a haladó osztály kezébe megy át, s ily módon megnyitja a társadalom továbbfejlődésének utját. A forradalom szükségszerű a fejlődő termelőerők és a fejlődés gátjaivá vált régi  termelési viszonyok közötti ellentéten alapszik. A forradalom megoldja azt az ellentmondást: új termelési viszonyokat teremt, amelyek szabad utat nyitnak a termelőerők további fejlődésének. A forradalom legfőbb kérdése a hatalom, mindenekelőtt szétzúzza a régi államhatalmat, és új politikai hatalmat hoz létre. Létrejöttének objektív feltétele a forradalmi helyzet, szubjektív feltétele a feltörekvő osztályok forradalmi tudata, szervezettsége és elszántsága. Jellegét és alapvető tartalmát az határozza meg, hogy milyen társadalmi ellentmondásokat old meg, és hogy milyen új társadalmi rendszert hoz létre. Hajtóerői azok az osztályok, amely megvívják és előrerendítik, megvalósulásában alapvetően érdekeltek. A polgári forradalmak a feudalizmus fejlődésének biztosítása, a burzsoázia hatalomra juttatása. Azokat a polgári forradalmakat, amelyekben széles néptömegek vesznek részt és önálló követelésekkel lépnek fel, polgári demokratikus forradalmaknak nevezzük. Ezek legkövetkezetesebb válfaja az, amelynek nem a burzsoázia, hanem a munkásosztály a vezetője (pl. az 1905-1907-es vagy az 1917-es februári oroszországi forradalom). Az imperializmus korszakában azokban az országokban, amelyekben a burzsoázia már nem forradalmi, a munkásosztály pedig már tudatos és szervezett erő, forradalmi pártja van, a polgári demokratikus forradalom vezető erejévé a munkásosztály válik. Ez nemcsak a polgári demokratikus forradalom következetes végigvitelét biztosítja, hanem megteremti a lehetőséget arra, hogy a szokásos burzsoá hatalom helyett munkásparaszt demokratikus diktatúra vagy ahhoz hasonló hatalom jöjjön létre, és a polgári demokratikus forradalom átnőjön szocialista forradalomba. A polgári demokratikus forradalmak sajátos formáját valósítják meg a nemzeti felszabadító mozgalmak. A szocialista forradalom jellegében alapvetően különbözik a többi forradalomtól, megdönti a régi uralkodó osztály hatalmát, létrehozza a proletárdiktatúrát, megszünteti a magántulajdon uralmát és a kizsákmányolás valamennyi formáját, az osztály nélküli társadalomba való átmenet kezdetét jelenti. Vezető és legfőbb ereje a munkásosztály. Mozgatóerői a vele szövetségben levő dolgozó és kizsákmányolt tömegek. A szocialista forradalom a történelmi feltételektől függően különböző formákban (fegyveres, békés) mehet végbe.

           Föderáció: államszövetség; államok olyan jellegű kapcsolata, egyesülése, amelyen belül közös központi szervek intézik a legfőbb állami ügyeket. Az államszövetség törvényhozó szervei által hozott törvények valamennyi tagállamra kötelező érvényűek. A tagállamok ugyanakkor meghatározott kérdésekben fenntartják önállóságukat, lehetnek külön törvényhozó szerveik, kormányaik stb. A kapitalista és a szocialista államszövetségek közötti elvi különbség van. A kapitalista államszövetségek (pl. USA, NSZK, Svájc, Ausztrália. Brazília, Mexikó, India) többsége nem nemzeti alapon épül fel, hanem területi egység szerint. A tagállamoknak nincs joguk az államszövetségekből való kiválásra, ténylegesen csak helyi önkormányzattal rendelkeznek. A szocialista államszövetségek (SZU, Jugoszlávia, Csehszlovákia) az államszövetség új típusát valósítják meg. Tagállamaik nemzeti alapon épülnek fel, széles jogkörrel rendelkeznek a nemzeti önrendelkezési jog szellemében.

           Frakció:  1. Politikai párt tagjainak szervezett csoportja, amely a parlamentben (parlamenti frakció), a helyi önkormányzati szervekben vagy más társadalmi szervezetekben pártjának politikáját képviseli. 2. Politikai párton belüli csoportosulás (párton belüli frakció), amely nem ért egyet a párt politikai irányvonalával vagy annak bizonyos kérdéseivel, külön álláspontot képvisel, külön szervezeti központot hoz létre, s a csoportosuláshoz tartozókat a külön álláspont képviselésére kötelezi. A frakció megbontja a forradalmi párt eszmei, politikai és szervezeti egységét, aláássa a pártfegyelmet, akadályozza a pártot céljainak megvalósításában. Ezért a kommunista pártok a legszigorúbban tiltják a párton belüli frakciók kialakítását, illetve létezését.

           Gazdasági mechanizmus: a gazdálkodás, a gazdaság irányításának konkrét rendszere. Magában foglalja a központi irányítás szerveit, eszközeit, a közgazdasági szabályozó rendszert. A szocializmusban a tervgazdálkodás konkrét rendszere. Hazánkban a szocializmus alapjai lerakásának befejezése, a termelőerők fejlődése szükségessé tette a gazdasági mechanizmus reformját. A reform fő célja, hogy erősítse hazánkban a szocialista rendet, segítse a szocializmus teljes felépítését, kibontakoztassa a tervgazdálkodás előnyeit, lehetővé tegye a gazdaságpolitikai célok következetesebb megvalósítását.

           Gazdaságirányítási Rendszer: az állami intézkedések, szervezetek összessége a  gazdasági tevékenység központi irányítására. Elemei: a népgazdaság tervezés, a központi szabályozás és gazdaságirányítási szervezet. A központi szabályozás egyrészt közvetlenül történik, amikor is a szocialista állam tulajdonosi minőségben adminisztratív úton ad egy-egy vállalatnak gazdasági feladatokat vagy biztosít gazdasági erőforrásokat, másrészt közvetett szabályozási eszközökkel, amikor is az állam az árú- és pénzviszonyok segítségével gyakorolja az irányítást. A közvetett szabályozási eszközök közül a legfőbbek: az árszabályozás, az adópolitika, a vámpolitika, a személyi és vállalati jövedelmek képzésének és felhasználásának szabályozása, a hitelpolitika, a külkereskedelmi szubvenciók. A szocialista gazdaságirányítás alapelve a demokratikus centralizmus, ami azt jelenti, hogy a szocialista gazdaság csak a társadalom központi irányítása mellett működhet, de a helyi szerveknek, gazdasági egységeknek, a társadalom tagjainak lehetőségük van gazdasági döntésre, illetve maguk is résztvesznek a döntések meghozatalában. Ennek megfelelő a gazdaságirányítás szervezete. Alapegység a vállalat, amely mind gazdaságilag, mind szervezetileg önálló. Egyes területeken a vállalatok tevékenységét trösztök, egyesülések fogják össze. A döntési jogkörök elhatárolódnak a központi szervek és vállalatok között. Az alapelv az, hogy a döntés joga olyan szinten legyen, ahol a döntéshez szükséges feltételek a legkedvezőbbek, és a döntéshez szükséges feltételek a legkedvezőbbek, és a döntéshez kapcsolódó érdekek a legközvetlenebbek. A szocialista gazdaságirányítási rendszer két fő típusa a direkt, illetve az indirekt típus. Az előbbiben az irányítás túlnyomórészt közvetlen utasításokkal történik, az utóbbiban a tervben meghatározott célok elérését főleg gazdasági szabályozókkal biztosítják.

           Gazdasági Verseny: a vállaltok törekvése a nagyobb nyereség, jövedelem megszerzésére, a jobb termelési, értékesítési feltételek megteremtése útján. A gazdasági verseny az árutermelés természetéből következik. A kapitalizmusban a másik fél kiszorítására, tönkretételére irányuló konkurenciaharcban testesül meg. A szocialista gazdaságban is van gazdasági verseny, ennek körülményeit a szocialista állam a tervgazdaság feltételének megfelelően szabályozza. A gazdasági verseny  a szocializmusban a gazdaságirányítás egyik eszköze, amellyel az állam hatékonyabb munkára, a szükségletek jobb kielégítésére ösztönzi a vállalatokat. A szocialista és kapitalista országok között is van gazdasági verseny.

           Gazdaságosság: a gazdasági tevékenység minőségi jellemzése. Egy gazdasági tevékenység annál gazdaságosabb, minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredményt érnek el. A gazdaságosság elvének nagy szerepe van a szocialista vállalatok gazdálkodásában, hiszen a vállalatok nagyobb nyereségre törekszenek. Megfelelő árrendszer esetén a vállalati szintű gazdaságosság összhangban van népgazdasági szintűvel.

           Gazdaságpolitika: a párt és az állam általános politikájának része, amely a gazdasági fejlődés főbb céljait és az e célok megvalósítását szolgáló eszközöket határozza meg. Kidolgozásakor figyelembe veszik a gazdálkodás külső és belső körülményeit.

           Gerilla: a hódítókkal szembeszálló népi felkelők, (nem sorkatonák) fegyveres csoportok, ill. azok harci módszere; a terepet és a helyi viszonyokat jól ismerő kis, szabadságharcos egységek harca reguláris katonai egységek ellen. Fő jellemzője a kezdeményezés, a gyors manőverezés, a támadás és visszavonulás kombinálása, a meglepés, az ellenség megzavarása, utánpótlásának megnehezítése. Több latin-amerikai országban a forradalmárok egy része a forradalmi harc egyetlen célravezető formájának tartja. A marxizmus-leninizmus szerint a forradalmi harc legfontosabb feltétele a mind szélesebb néptömegek támogatása és aktív fellépése, a harci módszereket pedig az adott sajátosságok és erőviszonyok szabják meg s a fegyveres harcnak is több formája lehetséges, ezek között a gerillaharc is fontos szerepet tölthet be, különösen, ha élvezi a néptömegek aktív támogatását. Sikertelen gerillaharcban vesztette életét Bolíviában 1967 októberében Ernesto Che Guevara, a hős forradalmár, aki a forradalmak örök jelképe maradt.

           Gerillaharc: a nyílt összecsapásokat kerülő, az ellenség erejét állandó rácsapásokkal felőrlő harcmodor.

           Háború: ellentétes törekvésű államok közötti, katonai erőkkel vívott harc. Célja az államok törekvéseinek, érdekeinek nyílt erőszak segítségével, katonai erővel való megvalósítása. Ezért társadalmi-politikai lényegét tekintve az államok vagy osztályok békeidőben kialakult politikájának folytatása a fegyveres erőszak eszközeivel. Akkor alkalmazzák, amikor az ellentétek végsőkig kiéleződnek, a békés (gazdasági, ideológiai, diplomáciai stb.) eszközökkel vitt politika nem vezet célra, az egyik oldal elég erős ahhoz, hogy a számára elfogadhatatlan vagy kedvezőtlen békés megoldási lehetőség helyett fegyveres erőszakot alkalmazzon, a támadó fél az ellenfélnél erősebbnek tudja magát, a béke erői pedig nem tudják megakadályozni a háború kirobbanását. Különböző háborúk voltak: világháború, helyi háború, imperialista háború, honvédő háború, nemzeti felszabadító háború, polgárháború. A háború menete és kimenetele a harcban álló felek erőviszonyaitól, általában a következő tényezőktől függ: 1.A termelőerők nagyságától, fejlettségétől, a gazdasági rendszer jellegétől (gazdasági potenciál). 2. A tudomány és a technika fejlettségi színvonalától (tudományos-technikai potenciál). 3. A társadalmi-politikai rendszer jellegétől. 4. A nép ideológiai és erkölcsi arculatától, a hátország állapotától (eszmei, politikai, erkölcsi potenciál). 5. A hadsereg erejétől (katonai potenciál).korunkban a háborúk igénybe veszik és próbára teszik a hadviselő felek egész gazdasági, tudományos-technikai, ideológiai, társadalmi-politikai és erkölcsi erejét, szervezetét és rendszerét. A háború tudományos magyarázatát a marxizmus-leninizmus adta meg. Megcáfolta azt a tételt, amely szerint a háború örök és elkerülhetetlen jelenség a társadalmi életben. Bebizonyította, hogy a háború történelmi kategória, az antagonisztikus osztálytársadalmak terméke és jellemzője, a kizsákmányoló osztályok politikájából fakad. A szocializmus világméretű győzelmével megszűnik a háború gazdasági-társadalmi talaja, eltűnnek a háború okai, és eltűnnek a háborúk is. A marxizmus-leninizmus szerint meg kell különböztetni igazságos és igazságtalan háborúkat. Igazságosak azok a háborúk, amelyeknek (pl. a magyar nemzeti szabadságharca 1848-49-ben a Habsburg elnyomás ellen, az antifasiszta nemzeti felszabadító harcok, az algériai népek felszabadító háborúja az amerikai imperialisták ellen stb.) célja  az ország, a nép felszabadítása a belső vagy külső elnyomás alól, illetve az ország és nép védelme a leigázási törekvésekkel szemben. Igazságtalanok azok a háborúk, amelyeknek (pl. az első világháború, a gyarmatosító háborúk, az amerikai imperialisták vietnámi háborúja) célja a hódítás, más népek és országok leigázása. A háború folyamán megváltozhat a háború jellege: például a második világháború imperialista háborúként kezdődött, de igazságos antifasiszta háborúvá változott. A háború igazságos vagy igazságtalan jellegét nem az dönti el, hogy védelmi vagy támadó-e (pl. az igazságos nemzeti felszabadító háborúk sokszor támadók, ugyanakkor az első világháború a megtámadott fél részéről is igazságtalan volt). Az igazságos háború elősegíti, az igazságtalan gátolja a társadalmi haladást. A marxizmus-leninizmus támogatja az igazságos háborúkat és fellép az igazságtalan háborúk ellen. A kommunista világmozgalom arra törekszik, hogy a háborúk okainak megszüntetésével végérvényesen véget vessen a háborúknak, amelyek a történelem folyamán mérhetetlen szenvedéseket és károkat okoztak az emberiségnek. A nemzetközi erőviszonyok eltolódása a béke és a szocializmus javára, a háborúellenes erők egységes, szervezett fellépése megfékezheti az imperialisták háborús törekvéseit. A szocialista világrendszer létrejöttével és az antiimperialista erők harca következtében a világháború többé nem végzetszerűen elkerülhetetlen, bár amíg a monopolkapitalizmus fennáll, fennmarad az imperialista agressziók veszélye is. Ma az imperializmus agresszivitásának fokozódása, a modern haditechnika fejlődése, az egész emberiség létét fenyegető tömegpusztító fegyverek létezése is parancsolólag megköveteli az összes békeszerető, antiimperialista és antimilitarista erő egységes fellépését a háborús imperialista politika ellen.

           Háborús Bűnösök: azok a személyek, akik háborús bűncselekményeket, vagyis a béke, az emberiség, a nemzetközi hadijog ellen irányuló bűnöket követnek el. A második világháború idején a szövetséges nagyhatalmak elhatározták, hogy bíróság elé állítják azokat a fasiszta vezetőket, akik felelősek a háború előkészítéséért ás kirobbanásáért, a nemzetközi béke elleni bűncselekményekért, valamint a védtelen lakosság, a hadifoglyok meggyilkolásáért felelős tömeggyilkosokat. Megállapodtak abban is, hogy a főbűnösöket az érdekelt országok együttesen ítélik el, a többiek ott kerülnek bíróság elé, ahol bűncselekményeiket elkövették. A háborús főbűnösök fölött két nemzetközi bíróság ítélkezett, Nürnbergben (nünbergi per) és Tokióban, a magyar háborús főbűnösök felett a magyar népbíróság mondott ítéletet. Az imperialista hidegháborús politika kibontakozásával egyre inkább lanyhult a háborús bűnök felkutatásának és felelősségre vonásának folyamata, az elítéltek büntetéseit mérsékelték, sőt több háborús bűnös felelős pozícióhoz is jutott az új nyugatnémet hadseregben.

           Haladás és Hanyatlás a Társadalmi Fejlődésben:  az egész társadalom, vagy egyes társadalmi jelenségek ellentétes fejlődésformái, amelyek a társadalom felfelé ívelő, előrehaladó fejlődését, virágzását, illetve a régi, elavult formákhoz való visszatérést, a stagnálást és a visszaesést jelenti. A társadalmi haladás mutatói: a termelőerők, a gazdasági rend és az általa meghatározott felépítmény jellegű intézmények fejlettségi foka, valamint a tudomány és kultúra fejlettségi színvonala és elterjedtsége, az egyén fejlettsége, a társadalmi szabadságjogok növekedésének foka. Az alapvető, a döntő tényező a társadalmi fejlődésben a termelési mód fejlődése, azonban a történelem egyes szakaszaiban, egyes országokban igen lényeges – bár nem meghatározó – jellemzői lehetnek a társadalom haladásának (progresszió), illetve hanyatlásának (regresszió) az olyan, viszonylag önálló társadalmi jelenségek, mint a politikai élet formái, a kultúra, a művelődés stb., bár az utóbbiak másodlagosak, a társadalom gazdasági rendjének függvényei. A politikai tényezők okozta társadalmi hanyatlás példájául szolgál azoknak az országoknak a történelme, ahol a fasizmus hatalomra jutott (vagy hatalmon van). Az antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődése rendkívül ellentmondásos. Bár e formációk a történelem bizonyos szakaszán elősegítik a társadalmi haladást, mindig jellemzik őket a hanyatlás mozzanatai. Az egész emberi társadalmat tekintve a fejlődés alapvető tendenciája a haladás, amely adott esetben mind az új társadalom elemeinek és feltételeinek kialakulásában, mind pedig a társadalmi élet egyes jelenségeinek fejlődésében nyilvánul meg. Így például, bár a tőkés társadalom fejlődését az imperializmus korában egészében a hanyatlás jellemzi, mindamellett a kapitalizmusban a tudomány és a technika sok ága, valamint más társadalmi jelenség is előrehaladást mutat. Ahhoz azonban, hogy az adott társadalom életképességét, haladó vagy visszaeső tendenciáit értékelhessük, mindenekelőtt meg kell határoznunk általános fejlődésirányát, ami hozzásegíti a haladásban érdekelt osztályokat és rétegeket a társadalmi fejlődés mélyebb megértéséhez és törvényszerűségeinek felhasználásához. A filozófiában – de a szociológiában is – különböző módon értelmezték a haladás és a hanyatlás fogalmát. A fejlődő kapitalizmus időszakában működő tudósok (Vico, Herder, Hegel stb.) elismerték a haladást és arra törekedtek, hogy azt racionálisan megalapozzák. A hanyatló kapitalizmus időszakában élő tudósok azonban a haladás fogalmát vagy egyes kultúrákra és civilizációkra szűkítik le (Spengler, Toynbee), vagy egyenesen tagadják a haladás történeti tanulmányozásának lehetőségét. Más polgári gondolkodók a hanyatlást pusztán szubjektív tényezők hatásával magyarázzák: például a náci Németország hanyatlása, szerintük csupán Hitler személyes tulajdonságainak és a náci párt tevékenységének a következménye. A haladás és a hanyatlás fogalmáról a marxizmus-leninizmus adott tudományos magyarázatot. A haladás mint előrehaladó és visszaesésektől mentes fejlődés, csak az osztály nélküli, kommunista társadalomban válik lehetségessé.

           „Harmadik út”: polgári, kispolgári és jobboldali szociáldemokrata elmélet, amely szerint a kapitalizmus és a szocializmus helyett egy „harmadik utat” vagy „középutat” kell választani. Ennek az elméletnek sokféle irányzata van („demokratikus szocializmus”, „jóléti állam”, „fehérgallérosok társadalma” stb.), de lényegükben valamennyien az imperializmus válságát felismerő vagy érzékelő, ugyanakkor azonban a szocializmustól idegenkedő polgári, kispolgári és értelmiségi rétegek ideológiájának felelnek meg.

           Hazafiság:  a haza szeretete, „egyike a legmélyebb érzéseknek, mely elkülönült hazák évszázados és évezredes fennállása során gyökeresedett meg” (Lenin művei). A hazafiság nem valamiféle titokzatos „nemzeti szellemből” vagy „faji lélekből” fakad, mint ahogy a polgári szociológusok állítják, hanem meghatározott társadalmi-gazdasági viszonyokból. A hazafiság történelmi jelenség, amelynek konkrét tartalma a különböző korokban változó. A hazafiság mint a társadalmi tudat egyik eleme, különösen nagy jelentőségre tett szert a fejlődő kapitalizmus korában, a nemzetek és a nemzeti államok kialakulásával kapcsolatban. Az osztályellentétek további fejlődése és kiéleződése során azonban egyre nyilvánvalóbbá vált a burzsoá hazafiság hamis és képmutató jellege. A burzsoázia a haza érdekeinek fölébe helyezi a profitot és a „világ tőkései szövetségének védelmét a dolgozókkal szemben” (Lenin művei). A nemzeti érdekek igazi hordozója csakis az az osztály lehet, amely a társadalmi fejlődés haladó tendenciáját képviseli. A tőkés társadalomban a dolgozók, elsősorban a proletáriátus ilyen osztály. Habár a proletáriátusnak a kapitalizmusban nincs és nem is lehet igazi hazája, miközben a társadalom forradalmi átalakításáért és a szocializmus felépítéséért harcol, egyben országa s az egész nép legmélyebb nemzeti érdekeit képviseli. A hazaszeretet csak a szocialista forradalom eredményeként fonódik össze – a munkásosztály vezette dolgozók által létrehozott – új társadalmi rend, új állam iránti odaadó hűséggel. A dolgozóknak első ízben van igazán hazájuk. Ezen az alapon fejlődik ki az új szocialista hazafiság, amely a szocialista társadalom egyik mozgatóereje. A szocialista hazafiság szorosan összefonódik a proletár internacionalizmussal és kizárja mind a nacionalizmust, mind a kozmopolitizmust.

           Hipotézis: feltevés, amelynél számos tény alapján vonunk le következtetést az objektum létezésére, illetve a jelenség összefüggéseire vagy okára vonatkozólag, de a konklúzió még nem tekinthető teljesen bizonyítottnak.

           Hit:  valamely jelenség igaz voltának bizonyítás nélküli elismerése. A természetfelettibe (isten, angyalok, ördögök stb.) vetettek vak hitet minden vallás alkotóeleme. Ebben az értelemben a hit nem különbözik a babonától. A vallási hit ellentétben áll a tudással. Mindamellett sok idealista filozófus próbálja összebékíteni a hitet és a tudást, vagy a hitet a tudás helyébe állítani (Fideizmus). Köznapi értelemben a hit olyan tudományos következtetésekbe, hipotézisekbe vetett meggyőződés, amelyeket az adott pillanatban még nem lehet kísérleti úton bizonyítani. Az ilyen hit a már elért és gyakorlatban kipróbált tudásra épül.

           Humanizmus:  az emberi méltóság iránti tiszteletet, az emberek javáról, sokoldalú fejlődésükről, a társadalmi élet kedvező feltételeinek megteremtéséről való gondoskodást kifejező nézetek összessége. A humanizmus eszményeit eredetileg a néptömegek spontán módon formálták ki a társadalmi és erkölcsi negatívumok elleni harcban. Mint önálló, „széles körű” eszmeáramlat, a humanizmus a reneszánsz korában alakult ki (XIV – XVI. sz.), így a humanizmus fogalmát gyakran a reneszánsz kultúrájának, ideológiájának jellemzésére is használják. Ebben az időszakban a humanizmus fontos helyet foglalt el a feudalizmus és a középkori teológiai nézetek ellen harcoló burzsoázia ideológiájában, szorosan összefüggött a haladó materialista nézetekkel. A humanisták az egyéniség szabadságát hirdették, harcoltak a vallási aszketizmus ellen, hirdették az ember jógát az örömre és földi szükségleteinek kielégítésére. A reneszánsz korának olyan kiváló humanistái, mint Petrarca, Dante, Boccaccio, Leonardo da Vinci, Rotterdami Erasmus, Giordano Bruno, Rabelais, Montaigne, Kopernikusz, Shakespeare, F. Bacon és mások, fontos szerepet töltöttek be a felvilágosultabb gondolkodás kialakításában. A polgári humanizmus a XVIII századi felvilágosítók műveiben érte el a világkorát, akik a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavát hirdették, s akik síkraszálltak az emberek azon jogáért, hogy akadálytalanul kifejlesszék „természetes adottságaikat”. A polgári humanizmus azonban még legjobb megnyilvánulásaiban is korlátozott, mert nem érinti a dolgozók anyagi életfeltételeit, mellőzi tényleges szabadságuk kérdését, a magántulajdonra  és az individualizmusra alapozza a humanista eszményeket. Ezért a burzsoázia szempontjából megoldhatatlan ellentmondás támadt a humanizmus jelszavai és e jelszavaknak a tőkés társadalomban való tényleges megvalósítása között. A burzsoázia mai ideológusainak humanizmusra vonatkozó fejtegetései általában azt a célt szolgálják, hogy leplezzék a kapitalizmus valójában antihumánus lényegét. Az utópikus szocializmus képviselői felismerték és bírálták a kapitalizmus antihumánus jellegét, de a történelem objektív törvényeit nem ismerve nem találhatták meg az igazságos társadalom megteremtésének reális útját és eszközeit. A humanizmus minőségileg magasabb rendű formája a szocialista humanizmus. Ennek elméleti alapja a marxista-leninista filozófia és a tudományos kommunizmus elmélete, amelyek bebizonyították, hogy az emberek sokoldalú és harmonikus fejlődésének, az egyén igazi szabadságának elengedhetetlen feltétele a társadalmi elnyomás megszüntetése és a kommunizmus felépítése. 

           Idealista történetfelfogás:  az a felfogás, amely a társadalmi fejlődés fő erejének az eszméket, az elméleteket, az emberi tudatot stb. tartja. Az idealista történetfelfogást Marx előtt osztatlanul uralkodott a tudományban. A társadalom fejlődését vagy az „abszolút eszme”, a „világész”, a világ felett álló tudat tevékenységével magyarázták (pl. Hegel), vagy egyes kiváló személyiségek tevékenységével (pl. az ifjú hegeliánusok, a narodnyikság). A Marx előtti materialista filozófia sem lépett túl e felfogás korlátain. A XVIII századi materialisták azt vallották, hogy a történelem menete az emberek nézeteinek fejlődésétől, az ismeretek terjedésétől függ. Feuerbach a történelmi periódusokat a vallásban végbement változásokkal hozta összefüggésbe. A modern polgári szociológiában osztatlanul uralkodik az idealizmus, a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeinek tagadása. A modern polgári szociológia vagy arra törekszik, hogy pesszimizmust és bizalmatlanságot hintsen el a társadalmi haladást illetően, vagy pedig igazolni próbálja a fennálló helyzetet, és elvonja a dolgozók figyelmét a társadalmi viszonyok forradalmi átalakításáért való harctól. A társadalmi fejlődés tudományos elmélete a történelmi materializmus.

           Idealizmus:  filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldása tekintetében a materializmussal ellentétes, amennyiben a szellemi, a nem anyagi elsődlegességéből és az anyagi másodlagosságából indul ki. Ez viszi közel a valláshoz, amely szerint a világ időben és térben véges, s az isten teremtette. Az idealizmus a tudatot a természettől elszakítva vizsgálja, s így szükségképpen misztifikálja mind az emberi tudatot, mind a megismerési folyamatot, és rendszerint szkepticizmust és agnoszticizmust hirdet. A materialista determinizmussal a következetes idealizmus a teleologikus felfogást állítja szembe (Teleológia). A burzsoá filozófusok az „idealizmus” kifejezést több értelemben használják, magát az irányzatot azonban az egyetlen igazi filozófiának tekintik. A marxizmus-leninizmus bebizonyította e filozófia tudományos tarthatatlanságát, de ellentétben a metafizikus és vulgáris materializmussal, amely az idealizmust csupán képtelenségnek és ostobaságnak tartja, hangsúlyozza, hogy a filozófiai idealizmus bármely konkrét formájának ismeretelméleti gyökerei vannak. Az elméleti gondolkodás fejlődése során az idealizmus lehetősége – a fogalmaknak tárgyuktól való elszakítása – már a legelemibb absztrakcióban fennáll. Ez a lehetőség csak az osztálytársadalom viszonyai között válik valósággá, ahol az idealizmus úgy jelenik meg, mint a mitológiai, fantasztikus vallási képzetek folytatása tudományos köntösben. Társadalmi gyökereit tekintve az idealizmus a materializmussal ellentétben, rendszerint azoknak a konzervatív és reakciós rétegeknek és osztályoknak a világnézeteként jelentkezik, amelyek nem érdekeltek a valóság hű tükrözésében, a termelőerők fejlesztésében és a társadalmi viszonyok gyökeres átalakításában. Az idealizmus abszolutizálja az emberi megismerés fejlődése során szükségszerűen felmerülő nehézségeket, s ezáltal fékezi a tudományos haladást. Mindezek ellenére az idealizmus egyes képviselői új ismeretelméleti kérdések felvetésével és a megismerési folyamat formáinak értelmezésére tett kísérletekkel ösztönzően hatottak több filozófiai probléma kidolgozására (pl. Hegel a fogalmak dialektikájában „megsejtette” a dolgok dialektikáját). Ellentétben a polgári filozófusokkal, akik az idealizmus sokféle önálló formáját különböztetik meg, a marxizmus-leninizmus az idealizmus valamennyi válfaját két csoportra osztja: objektív idealizmus, amely a valóság alapjául egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti Én tudatát fogadja el, és szubjektív idealizmusra, amely az egyéni tudatra építi a világot. A szubjektív és az objektív idealizmus közti különbség nem abszolút. Egyrészt sok objektív idealista rendszer tartalmaz szubjektív idealista elemeket, másrészt a szubjektív idealisták, a szolipszizmus elkerülése végett gyakran objektív idealista álláspontra helyezkednek.

           Idealizmus Ismeretelméleti és Osztálygyökerei: az idealista filozófia keletkezését és létezését magyarázó okok és feltételek. Az idealizmus ismeretelméleti (gnoszeológiai) gyökere: a metafizikus egyoldalúság és a szubjektivista tendencia érvényesülése az emberi megismerés magyarázatában. Az idealizmus a valóságos emberi megismerés talaján keletkezik, annak bonyolult, ellentmondásos voltából fakad. Magában a megismerési folyamatban benne rejlik annak lehetősége, hogy az ember érzeteit, fogalmaik elszakítsák a reális dolgoktól, továbbá, hogy a képzelet eltávolodjék az objektív valóságtól. Ez a lehetőség úgy válik valósággá, hogy a megismerés egy-valamely vonását, oldalát, határát egyoldalúan eltúlozva elszakítják az anyagtól, a természettől, és abszolutizálják. „Egyenesvonalúság és egyoldalúság, merevség és megcsontosodás, szubjektívizmus és szubjektív vakság” az objektív idealizmus eltúlozza, abszolutizálja a fogalmak, az absztrakt gondolkodás szerepét, a szubjektív idealizmus pedig  - az észleletek, az érzetek szerepét, egyformán szembeállítva ezeket az objektív világgal. Az idealizmus osztálygyökerei abban rejlenek, hogy a társadalom antagonisztikus osztályokra hasadt, a kizsákmányoló osztályok uralma megszilárdult, a szellemi és fizikai munka különvált és szembekerült egymással. Így szakadt el a megismerő tevékenység a dolgozó tömegek gyakorlati tevékenységétől, és így vált az ideológiai tevékenység az uralkodó osztályok monopóliumává. Ezzel azonban kialakult és megszilárdult az az illúzió, amely szerint az emberi tevékenység szellemi , eszmei oldalának abszolút önállósága és sajátos alkotó szerepe van. Mindez azt a helytelen felfogást szülte, hogy az eszmék, a fogalmak, általában az eszmei, elsődleges az anyagival, a természettel, a léttel szemben. Az idealizmus imeretelméleti gyökerei szorosan összefonódnak azokkal az osztálygyökerekkel, amelyek nemcsak kialakították, de meg is szilárdították az idealista világnézetet a kizsákmányoló osztályok érdekében.

           Ideológiai Harc: az osztályharc egyik formája. Korunkban rendkívül éles ideológiai harc folyik a szocialista és a burzsoá ideológia között. A különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett éléséért folytatott harc feltételezi és megköveteli a burzsoá ideológia ellen aktív harcot, reakciós lényegének leleplezését, a tömegek felszabadítását befolyása alól, a tömegek eszmei felvértezését a kapitalizmussal szemben. A szocializmus további sikeres építése egyre inkább előtérbe helyezi az ideológiai harcot, a kispolgári gondolkodásmódnak, a nacionalizmus maradványainak leküzdését, az emberek szocialista gondolkodásának és erkölcsének további erősítését.

           Idő és Tér: az anyag alapvető létezési formái. Az idővel és térrel kapcsolatos alapvető filozófiai probléma, hogy objektív realitás-e az idő és tér, vagy pedig ezek tiszta absztrakciók, melyek csupán az ember tudatában léteznek. Az idealista filozófusok tagadják az idő és tér objektív jellegét: az időt és a teret egyéni tudat tartalmától teszik függővé (Berkley, Hume, Mach), az érzéki szemlélet a priori formáinak tekintik (Kant), vagy az abszolút szellem kategóriáiként fogják fel (Hegel). A materializmus az időt és a teret objektív jellegűnek tartja, tagadja az időn és téren kívüli létet. Az idő és tér elválaszthatatlan az anyagtól. Ebben nyilvánul meg egyetemes jellegük. A térnek három dimenziója van, az időnek pedig csak egy; a tér az egyidejűleg létező objektumok elhelyezkedésének rendjét fejezi ki, az idő pedig az egymást követő jelenségek egymásutániságát. Az idő visszafordíthatatlan, vagyis minden anyagi folyamat egyetlen irányban fejlődik: a múltból a jövő felé. A természettudomány fejlődése rávilágított annak a metafizikus koncepciónak a tarthatatlanságára, amely szerint az idő és a tér az anyagi folyamatoktól függetlenül és egymástól elkülönülten létezik. A dialektikus materializmus nem az időnek és a térnek a mozgó anyaggal való egyszerű kapcsolatából indul ki, hanem abból, hogy az anyagi mozgás az idő és tér lényege, tartalma, s hogy következésképpen az anyag, a mozgás, az idő és a tér elválaszthatatlan egymástól. Ezt az eszmét megerősítette a modern fizika.

           Ifjúsági mozgalom: a nemzeti és nemzetközi keretek között folyó osztályharc fontos része és ereje. Az ifjúsági mozgalom olykor ösztönös, általában azonban tudatos és szervezett harc a társadalmi ellentmondások megoldásáért és a fiatalság létfeltételeinek megjavításáért, a sajátos ifjúsági érdekek érvényesítéséért. Különböző ifjúsági szervezetek, csoportok, megmozdulások formájában létezik, amelyek ha nem is minden esetben kapcsolódnak szervesen valamelyik pártmozgalomhoz, valamely ideológia hatása alatt állnak. Különböző ifjúsági szervezetek vannak: egységes ifjúmunkás, diák, paraszt. Bármilyen alapon szerveződik is az ifjúsági mozgalom, sohasem szakítható el a konkrét társadalmi-politikai feltételektől és az általános osztályharctól. A szocialista országokban az ifjúsági mozgalom a szocialista ideológia és a szocializmus bázisán működik a kommunista pártok ifjúsági szervezeteként, a kommunista pártok irányítása alatt. Azokban a szocialista országokban, amelyekben többpártrendszer van, más pártoknak is lehet ifjúsági szervezete, ami azonban nem változtat az ifjúsági mozgalom  szocialista jellegén. A fejlett tőkés országokban az ifjúsági mozgalom ideológiai, politikai és szervezeti arculata rendkívül ellentmondásos és sokrétegű. Az ifjúság legjobb erői a kommunista ifjúsági szervezetekben egyesülnek, a megmozdulások résztvevőinek többsége a demokratikus és békeszerető erők oldalán küzd. Emellett és részben ezzel összefonódva az ifjúsági mozgalmat ösztönös, anarchista, ultrabaloldali és avantgardista akciók is jellemzik. Az ifjúság egy kisebb része a szélső jobboldali pártokat követi, szemben áll a haladó ifjúsági mozgalommal. A fejlett tőkés országok ifjúsági mozgalom a hatvanas évek végén különösképpen fellendült. Ez a mai kapitalizmus ellentmondásainak éleződését és válságát, az osztályharc frontjának kiszélesedését tükrözi. A kommunista pártok nagy figyelmet fordítanak az ifjúság nevelésére, az ifjúsági mozgalom egy részében jelentkező téves nézetek leküzdésére, s arra, hogy az ifjúság harcát a munkás osztályharcához kapcsolják.   

           Igazság: a valóság helyes, hű gondolati tükrözése, ami végső soron a gyakorlat kritériumával ellenőrizhető. Az igazság mint jellemző sajátosság, a gondolatokra vonatkozik, nem pedig magukra a dolgokra és nyelvi kifejezésük eszközeire. A marxizmus adta először következetesen materialista megalapozását az igazság fogalmának, s mutatott rá tanulmányozásának új, dialektikus vonatkozásaira. (Objektív igazság, Abszolút és viszonylagos igazság, Az igazság konkrétsága, Az igazság kritériuma).

           Igazság Konkrétsága: az igazság vizsgálatának követelménye, amely azon alapszik, hogy figyelembe vesszük egy-egy jelenség konkrét lét feltételeit azt, hogy az igazság a hely és idő meghatározott körülményeitől, a vonatkoztatási rendszertől és mértékegységektől függ. Valamely ítélet igazsága vagy hamissága nem állapítható meg, ha nem vesszük figyelembe azokat a feltételeket, amelyek mellett megfogalmazták. Ez az ítélet: „A háromszög belső szögeinek összege 180 fok”, csak az euklidészi geometriában igaz, de például a Bolyai – Lobacsevszkij-féle geometriában hamis. Így tehát nincs elvont igazság, az igazság mindig konkrét. A konkrét történeti megközelítés, a hely és az idő körülményeinek figyelembevétele különösen fontos a társadalmi fejlődés elemzésében, ahol állandóan új jelenségek keletkeznek, ahol a fejlődés egyenlőtlen, s ráadásul minden egyes országban sajátos formát ölt.

           Imperializmus: a kapitalizmus fejlődésének legfelső és legutolsó foka, amely a XIX. század végén – a XX. század elején kezdődött. Az imperializmus elméletét Lenin „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című művében (1916) feltette ki rendszerezve és részletes formában. Lenin elemezte kora kapitalista országainak gazdasági életét, összefoglalta mindazt, ami az imperializmus gazdasági lényegét alkotja és ennek alapján öt fő ismérvét emelte ki. Ezek a következők: 1 a termelés és a tőke koncentrációjának magas fejlettségi foka, amely monopóliumok kialakulásához és ezeknek a kapitalista államok gazdasági életében betöltött döntő szerepéhez vezet. 2. A monopolista banktőke egybeolvadása a monopolista ipari tőkével, s így a finánctőke, a fináncoligarchia létrejötte. 3. A tőkekivitel jelentőségének növekedése, ellentétben az árukivitellel. 4.a monopolizálás folyamatainak eredménye a hatalmas nemzetközi monopóliumok kialakulása, amelyek gazdaságilag felosztják egymás között a világot. 5.a világ területi felosztásának befejeződése a legnagyobb kapitalista hatalmak maroknyi csoportja között. A monopolkapitalizmus szakaszába lépve a kapitalizmus rothadó, élősdi kapitalizmussá válik. Ezt az időszakot Lenin a szocialista forradalom előestéjeként jellemzi. Az Októberi Szocialista Forradalommal, amely egyik legfontosabb láncszeménél tépte szét az imperializmus láncát, kezdetét vette az imperializmus összeomlása. Különösen nagy erővel megy végbe a kapitalizmus rothadásának folyamata napjainkban. A tőkés országokban megfigyelhető új jelenségek teljes mértékben igazolják a lenini elemzést. Az imperialista világrendszert rendkívül éles ellentétek marcangolják, a gazdasági válságok egyre mélyebbek, pusztítóbbak, a munkanélküliség nemcsak növekszik, hanem krónikus jelleget is ölt. A tőkés rendszer rothadását és élősdiségét jól mutatja a militarizmus uralma. A militarizmus elnyeli a természeti és emberi erőforrásokat, kimeríti és tönkreteszi a népeket, újabb pusztító háborúkat készít elő. Az imperializmus a nemzetek legnagyobb elnyomója. A mai szakaszban a monopolkapitalizmus állammonopolista kapitalizmussá alakult át, amely a monopóliumok erejét egyesíti az állam erejével a tömegek kizsákmányolásának fokozása, a monopóliumok gazdagítása, a kapitalista rendszer megszilárdítása céljából. A szocialista világrendszer kialakulása elmélyítette az imperializmus válságát, meggyorsította a pusztuláshoz vezető folyamatokat. Egyre nagyobb erővel bontakoznak ki a nemzeti felszabadító, imperialistaellenes forradalmak. Összeomlóban van a gyarmati rendszer. Egyre nő az ellentét a munka és a tőke között. A kapitalizmus politikája és ideológiája mélyreható válságot él át. Az imperialista burzsoázia által folytatott antikommunista politika meggyorsítja az imperializmus hanyatlását.

           Individualizmus: a burzsoá ideológiára és erkölcsre jellemző alapelv, amely az egyes személy érdekeit szembeállítja a társadalom érdekeivel; az egyéniség bálványozása, előtérbe helyezése. Olyan magatartás, amelyre jellemző az önös érdekek mindenek fölé helyezése, az önzés, a kapzsiság, a közösséggel való szembehelyezkedés. Az individualizmus valamennyi formájában idegen a szocializmustól, amely a kollektivizmust állítja vele szembe.

           Infláció: pénzromlás, pénzhígítás. Nagy mennyiségű pénz kibocsátása, amely a pénz vásárlóerejének lényeges csökkenéséhez, pénz elértéktelenedéséhez vezet. A tőkés gazdaságban az infláció eszköz a nemzeti jövedelemnek az uralkodó osztályok érdekében történő újrafelosztására, a gazdaság terheinek a dolgozókra történő áthárítására. A hetvenes évek elején az egész tőkés világban meggyorsult az infláció. A szocialista gazdaságban az infláció veszélye akkor jelentkezhet, ha a lakosság fizetőképes kereslete lényegesen és tartósan meghaladja az árukínálatot. Kibontakozását az állam a termelés növelésével, importtal, bér-, kamat- és hitelintézkedésekkel, árszabályozással akadályozhatja meg.

           Infrastruktúra: a termelési folyamatokban közvetlenül részt nem vevő, de ahhoz szervesen hozzátartozó gazdasági feltételek (úthálózat, közművek, kikötők, közlekedés, közoktatás stb.) gyűjtőneve. Színvonala kifejezi, hogy valamely országban mennyire vannak meg  a gazdasági fejlődés feltételei.

           Integráció: gazdasági értelemben a gazdaság egyes ágazatainak, részeinek együttműködése, egyesülése. Az integráció a termelőerők fejlődésének szükségszerű következménye, mivel a termelés óriási mérvű társadalmivá válása és specializációja a kis országok gazdasági elzárkózásának megszüntetését, a nemzetközi munkamegosztás fejlesztését követeli meg. A tőkés gazdasági integráció a második világháború után különböző szervezetek létrehozásában nyilvánult meg (Közös Piac, Európai Szabadkereskedelmi Társulás). A szocialista országok között is szükségszerű az integráció létrehozása, erősítése. Ennek politikai és gazdasági tartalma: az érdekek kölcsönös figyelembe vétele, az egyenlőség elve. Célja: a gazdasági fejlődés meggyorsítása, a színvonalkülönbségek csökkentése. A KGST 1971. évi 25. ülésszakaszán elfogadták a tagállamok együttműködését továbbfejlesztő, a nemzetközi szocialista gazdasági integráció megvalósítását célzó Komplex Programot.

           Intellektuális: értelmi, szellemi; szellemi tevékenységgel, gondolkozóképességgel összefüggő.

           Intenzitás: a munkával kapcsolatos fizikai és szellemi erőkifejtés mértéke, a munkavégzés feszítettségének foka. Az intenzitás fokozása azt jelenti, hogy azonos munkafeltételek mellett, azonos idő alatt, de nagyobb fizikai és szellemi erőfeszítéssel érnek el nagyobb teljesítményt. A gyakorlatban nem választható el a munka termelékenységének növekedésétől. A szocialista társadalomban az intenzitás csak olyan mértékben növelhető, amely biztosítja a munkaidő és munkaerő ésszerű kihasználását, de nem káros a dolgozók egészségére. eZ a munkaidő-veszteségek kiküszöbölésével, a munkakörülmények javításával, a termelési eszközök jobb kihasználásával érhető el.

           Intenzív Gazdálkodás: az a gazdálkodási módszer, amelyben a gazdasági növekedés fő eszköze a technika és a technológia fejlesztése, a termelés jobb megszervezése, a dolgozók szakképzettségének növelése, s általában a termelési erőforrások hatékonyabb felhasználása. Ilyen körülmények között a termelés növelése elsősorban a termelékenység emelkedése útján, nem pedig a foglalkoztatottak számának növekedésével valósul meg. A hatvanas évek óta, miután a korábbi, túlnyomóan extenzív gazdaságfejlesztés tartalékai kimerültek, a magyar népgazdaság fejlődése egyre inkább az intenzív gazdálkodás útján valósul meg.