Osztályharc:  olyan osztályok közötti harc, amelyeknek érdekei összeegyezhetetlenek vagy ellentmondanak egymásnak. A rabszolgatartó társadalomtól kezdve minden társadalom története osztályharcok története. A marxizmus-leninizmus az osztályharc tudományos magyarázatát adja. Kimutatja, hogy az osztályharc az antagonisztikus osztályokra bomlott társadalom fejlődésének hajtóereje. Bebizonyítja, hogy a polgári társadalomban az osztályharc szükségszerűen a proletáriátus diktatúrájához vezet, melynek célja az osztályok megszüntetése: az osztály nélküli kommunista társadalom megteremtése. A proletariátus osztályharcának alapformái a gazdasági, a politikai és az ideológiai harc. A politikai harc, amely a tőkés társadalomban a szocialista forradalomhoz és a proletariátus diktatúrájának megteremtéséhez vezet, döntő feltétele annak, hogy a munkásosztály és az egész társadalom felszabaduljon a kizsákmányolás alól. A harc gazdasági és ideológiai formái alá vannak rendelve a politikai harc feladatainak. A mai tőkés társadalom viszonyai között a proletariátus éles osztályharcot vív a monopóliumok mindenhatósága ellen. A tőkés monopóliumok elleni küzdelemben a nemzet mindazon rétegei a proletariátus körül tömörülnek, melyeknek érdeke a béke megőrzése, a széles körű demokratikus követelések megvalósítása. Az osztályharc a proletariátus diktatúrájának létrejöttével új formákat ölt. Lenin a fiatal szovjetköztársaság tapasztalatai alapján öt ilyen formát jelölt meg:1 a kizsákmányolók ellenállásának elfojtása;2 a polgárháború mint a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc szélsőségesen kiélezett formája;3 harc a parasztság és az egyéb nem proletár dolgozó tömegek vezetéséért;4 harc a burzsoá szakemberek felhasználásáért;5 harc az új, szocialista munkafegyelem kialakításáért. Az osztályharc a konkrét történeti feltételektől függően éles vagy kevésbé éles formákat ölthet. „A szocialista országokban a szocializmus sikeres építésének viszonyai között az osztályharc fejlődésének általános tendenciája a szocialista erők pozícióinak erősödésére, az ellenséges osztályok maradványai ellenállásának gyengülésére vezet. A fejlődés azonban nem egyenes vonalú. Egyes időszakokban az osztályharc, a belső és külső helyzet bizonyos változásaival kapcsolatban kiéleződhet”. A szocializmus teljes és végleges győzelme eredményeként létrejön a társadalom társadalmi-politikai és eszmei egysége. Az SZKP megbírálta Sztálinnak azt a tételét, hogy a szocializmus győzelme után éleződik az osztályharc. Ez a tétel a személyi kultusz viszonyai között ürügyül szolgált a szocialista demokrácia és a törvényesség rendkívül durva megsértésére. A szocializmusból a kommunizmusba való átmenet olyan körülmények között történik, amikor az összes társadalmi csoportoknak – a munkásoknak, a parasztoknak, az értelmiségnek -  érdeke a kommunizmus győzelme. Ezért ebben a periódusban az országon belül már nincs talaja az osztályharcnak. A tőkés világ kibontakozásában azonban tovább folyik az osztályharc. A szocializmus és a kapitalizmus közötti osztályharc sajátos formája a békés egymás mellett élés.

           Osztályok:  ,,Osztályoknak az emberek nagy csoportjait nevezik, amelyeknek a társadalmi termelés történetileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” (Lenin művei). Osztályok csak a társadalmi termelés bizonyos fejlődési periódusaiban léteznek. Az osztályokat a társadalmi munkamegosztás fejlődése és a termelési eszközök magántulajdonának kialakulása hívta életre. Minden társadalomban alapvető osztályon kívül – ezek a rabszolgatársadalomban a rabszolgatartók és a rabszolgák, a feudalizmusban a földesurak és a jobbágyparasztok, a burzsoá társadalomban a tőkések és a proletariátus – vannak nem alapvető osztályok is; ez utóbbiak léte vagy a régi termelési mód maradványaival, vagy az új termelési mód megszületésével függ össze. A társadalom osztályokra tagozódásának megszűnése csak a szocialista forradalom eredményeként lehetséges, az uralkodó, kizsákmányoló osztályok felszámolása, a termelési eszközök magántulajdonának megszüntetése és társadalmi tulajdonnal való felváltása útján. A szocializmus győzelme gyökeresen megváltoztatja a dolgozó osztályok arculatát, közel hozza egymáshoz a munkásságot és a parasztságot. A munkásosztály a szocializmusban már nem nevezhető proletariátusnak: megszabadult a kizsákmányolástól, az egész néppel együtt a termelési eszközök birtokosa, aki munkaerejét nem bocsátja áruba. A parasztság is teljesen átalakul a szocializmusban, egyszer s mindenkorra szakít a magántulajdonon alapuló gazdálkodással, a kapitalizmustól örökölt szétforgácsoltsággal, a kezdetleges és elmaradott technikával; a kollektív szocialista tulajdon alapján gazdálkodik. Gyökeresen megváltozik az értelmiség is. a kommunizmusba való átmenet folyamán elmosódnak a határok a munkások, a parasztok és az értelmisé között. E folyamat alapja a város és a falu, a szellemi és fizikai munka közötti lényeges különbségek fokozatos megszüntetése. A nép társadalmi-politikai és eszmei egysége – amely már a szocialista társadalomban létrejött – egyre jobban megszilárdul, s fokozódik a társadalom homogenitása. A munkásosztály és a szövetkezeti parasztság megbonthatatlan szövetségének további erősödése – a munkásosztály vezető szerepe mellett – döntő politikai és társadalmi-gazdasági jelentőségű tényező a kommunizmus felépítése szempontjából. A társadalomnak az osztályokra és társadalmi rétegekre tagoltsága a kommunizmus győzelmével végleg megszűnik.

           Önigazgatás: a kommunizmusban az állam elhal, s a társadalom irányítása az önigazgatás útján történik. Ennek feltételei a kommunizmus építése során érnek meg. Jugoszláviában a szocializmus építése idején bevezették az önigazgatás rendszerét, s ezt a szocialista rendszer fő ismérvének nyilvánították, s egyszersmind szembeállították a központi párt- és állami irányítással.

           Önkormányzat: az államon belüli nagyobb területi egységek olyan szervezete, amelynek keretében helyi (gazdasági, kulturális, szociális stb) ügyeiket választott képviselőik útján önállóan intézik. Az 1971 I. tc. az új tanácstörvény a tanácsokat államigazgatási funkciójuk mellett népképviseleti, önkormányzati funkciókkal ruházta fel. Ez megnöveli a helyi (községi, járási, városi, megyei) pártirányítás jelentőségét és az úgynevezett községpolitika szerepét.

           Ösztönösség és Tudatosság: a történelmi materializmus kategóriái, amelyek az objektív történelmi törvényszerűség és az emberek céltudatos tevékenysége közötti viszonyt jellemzik. Ösztönös a társadalmi fejlődés akkor, amikor az objektív törvények nem tudatosodnak, nincsenek az emberek ellenőrzése alatt és gyakran a természeti elemek romboló erejével hatnak, az emberek tudatos cselekedetei pedig nem a kitűzött célok megvalósításához vezetnek, hanem teljesen váratlan következményeket idéznek elő. Tudatosságról akkor beszélünk a történelmi tevékenységben, amikor az emberek a társadalmi fejlődés általuk felismert törvényeire támaszkodva cselekednek, és tervszerűen irányítják a fejlődést céljaik megvalósítása érdekében. A szocializmust megelőző társadalmi alakulatok többnyire ösztönösen fejlődtek. A kommunista párt vezette munkásosztály hatalomra jutásával, a termelési eszközök társadalmasításával a történelemben új korszak kezdődik: a tudatos történelmi alkotás korszaka. De ez a különbség emberek történelmi tevékenysége között nem abszolút. Az emberek a szocializmust megelőző társadalmi alakulatokban is támaszkodtak – természetesen különböző mértékben – a történelem objektív törvényeire, fokozatosan felismerték a történelmi szükségszerűség megnyilvánulásait. Ugyanakkor a szocializmusban is megmaradnak az ösztönösség elemei, a társadalomtudomány egyik-másik kérdésének kidolgozatlanságából, az objektív törvényeknek még nem teljes mértékű felhasználásából, továbbá a társadalmi tudatnak a társadalmi léttől való elmaradásából következően.

           Pacifizmus:  burzsoá-liberális irányzat, amelynek képviselői elítélnek mindennemű háborút, függetlenül annak jellegétől és céljától. A pacifisták beérik a béke passzív hirdetésével, nem tárják fel a háborúkat szülő igazi okokat, elvetik a tömegek forradalmi cselekedeteit. A mai viszonyok között, amikor az imperialista államok politikája világháborúval fenyegeti az emberiséget, sok őszinte pacifista a háború elhárításáért, a világbékéért küzdő mozgalom tevékeny résztvevőjévé válik.

           Partizán: főleg a helyi lakósságból kikerülő, az ellenséges hadsereg hátában harcoló önkéntes fegyveres alakulatok tagja.

           Partizánmozgalom: népi tömegmozgalom, amelynek résztvevői a fegyveres harc módszereit alkalmazzák az idegen elnyomók, ellenséges megszálló csapatok és a hatóságok ellen. A főleg a helyi lakosságból alakult kis önkéntes partizánosztagok kedvező feltételek mellett nagyobb partizáncsapatokban és kötelékekben egyesülnek. A partizánmozgalomnak nagy jelentősége van, nagy szerephez jut a nemzeti felszabadító harcban, valamint a benyomult idegen csapatok ellen folyó igazságos háborúban. A II. világháború alatt hatalmas partizánmozgalom bontakozott ki a fasiszta csapatok által megszállt szovjet területeken, Jugoszláviában, francia ás Spanyolországban.

           Pártegység: a kommunista és munkáspártokban a pártélet lenini normáinak, a pártvezetés elveinek egyik legfontosabb alkotórésze. A pártegység eszmei, politikai, szervezeti és cselekvési egységet jelent. A pártegység a kommunista pártok harcképességének legfőbb feltétele, lazulása gyengíti a párt szervezettségét, teljes felbomlása pedig az uralkodó osztály pártjának esetében – végső soron – a hatalom elvesztéséhez vezethet. A pártegység erősítésének alapvető eszközei: a párton belüli nevelő munka, a pártoktatás, a pártfórumokon folytatott vita.

           Plehanov, Gergij Valentyinovics (1856-1918): orosz forradalmár és gondolkodó, az oroszországi szociáldemokrata mozgalom megalapítója, publicista; a marxista elmélet tekintélyes művelője. Világnézete és politikai tevékenysége bonyolult fejlődési utat tett meg. Eleinte a „Zemlja i volja” (Föld és szabadság) narodnyik szervezet vezetője volt, majd miután az emigrációban Marx és Engels műveit tanulmányozta és kapcsolatba került a nyugat-európai szociáldemokratákkal, szakított a narodnyik mozgalommal és meggyőződéses marxistává vált. Svájcban megszervezte a „Munka Felszabadítása” nevű csoportot (1883), amely fontos szerepet játszott abban, hogy a marxizmus elterjedt és győzelmet aratott az orosz felszabadító mozgalomban. Maga Plehanov is jelentősen hozzájárult a marxista elmélet fejlesztéséhez, miközben harcot vívott a narodnyik ideológia, a „legális marxizmus”, a revizionizmus és a burzsoá filozófia ellen. 1903 után azonban nem értette meg az új időszak sajátosságát, eltávolodott a forradalmi marxizmustól, békülékeny álláspontra helyezkedett az opportunistákkal szemben, majd mensevik lett. Az első világháború idején a szociálsoviniszták táborába került. Negatívan értékelte a Nagy októberi Szocialista Forradalmat. Jóllehet részt vett a bolsevikok elleni frakciós harcban, élete végéig hű maradt a marxizmusról, a munkásosztály ügyéhez. Plehanov filozófiai-szociológiai műveiről Engels és Lenin több ízben elismerően nyilatkozott. A marxista elmélet kitűnő kifejtése található „A monista történetfelfogás fejlődésének kérdéséhez” (1895), az „Adalékok a materializmus történetéhez”(1896), „A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez” (1898) című műveiben és sok más írásában. Plehanov a marxizmust új szakaszként értékelte a filozófiában, kimutatta minőségi különbségét minden megelőző filozófiától és szociológiai elmélettől. Plehanov továbbfejlesztette a materialista történetfelfogást, megvilágította a társadalmi lét és társadalmi tudat viszonyának bonyolult összefüggéseit; hangsúlyozta a társadalomlélektani mozzanatok szerepét az eszmék összecsapásában, mely az adott társadalomban az osztályharc kifejeződése. Egyike volt a marxista esztétika és műkritika megalapozóinak. Kifejtette a művészet eredetéről, a művészetről mint a társadalmi élet sajátos visszatükrözéséről, a realizmusról mint a művészet lényegéről szóló marxista tanítását. Plehanov vetette meg az alapját az orosz társadalombölcselet marxista történeti feldolgozásának, bár e téren hibás értékelései is vannak. Rámutatott az orosz forradalmi demokratáknak mint a marxista eszmék oroszországi előfutárainak történelmi szerepére. A vallás keletkezésének és fejlődésének kérdésében számos értékes eredmény fűződik Plehanov nevéhez (a vallás társadalmi szerepének, a társadalmi tudatformákhoz való viszonyának, valamint a marxista párt vallással kapcsolatos álláspontjának kifejtése és elemzése). Filozófiai kérdésekben Plehanov több hibát követett el: lebecsülte a szubjektív tényező szerepét a történelmi fejlődésben, engedményt tett e a hieroglifa-elméletnek, pontatlan megfogalmazásai közel vitték a „földrajzi materializmushoz”, a „a marxizmus és a spinozizmus azonosításához” stb. Az egész életében  marxista filozófia igazságáért küzdő Plehanov hibái, filozófiai nézeteinek egészét tekintve idegen elemként hatnak. Filozófiai művei meggyőzőek, népszerűek és vonzóak, ezért a marxista filozófia tanulmányozásának ma is értékes kézikönyvei.

           Polgári Forradalom:  a társadalmi forradalmak egyik típusa, amelynek fő tartalma a termelőerők és a feudális vagy félfeudális gazdasági és politikai rendszer közti ellentmondások megoldása. A polgári forradalmak közé tartoznak a gyarmati és függő országokban lezajló forradalmak is, amelyek az imperializmus és a feudális maradványok ellen irányulnak. A polgári forradalomnak történelmi szerepe a tőkés fejlődés akadályainak elhárításában rejlik. Az a körülmény, hogy egyes polgári forradalmakban esetleg bizonyos antikapitalista rendszabályokra is sor kerül, mit sem változtat általános jellegükön, mivel nem érintik a burzsoá társadalom legmélyebb alapját: a termelési eszközök magántulajdonát. A történelem során különböző országokban és különböző időben számos polgári forradalom zajlott le. A feudalizmus megszüntetésének az a folyamata, amely a XVI században indult meg (a német parasztháború, a németalföldi polgári forradalom), még nem ért véget (Afrika, Ázsia és Latin-Amerika gyarmati és függő országaiban még számos polgári forradalom megy végbe). Ennélfogva a polgári forradalom konkrét formái rendkívül változatosak, különbözőek e forradalmak mozgatóerői. A klasszikus kapitalizmus időszakában lezajlott polgári forradalomban vezető szerep oszthatatlanul a burzsoáziáé volt, az imperializmus korában viszont erősen megnőtt a proletariátus hatása a polgári forradalom menetére és eredményeire; sok esetben a hegemónia a proletariátus kezébe megy át (1905-ös orosz forradalom, új-demokratikus forradalom Kínában). A polgári forradalomnak legáltalánosabb felosztása szerint megkülönböztetünk tiszta polgári forradalmakat, és polgári demokratikus forradalmakat. A tiszta polgári forradalmak a burzsoázia hegemóniájával megy végbe a nép nagyobb arányú részvétele nélkül, és nem hoz magával mélyreható társadalmi átalakulást. Ilyen például az 1867-1868 évi japán forradalom, az ifjútörök forradalom, valamint az egyes ázsiai és afrikai országokban napjainkban lezajló forradalmak, amelyek nem mennek tovább a nemzeti szuverenitás kivívásánál. A polgári forradalmak különleges formáját alkotja a polgári demokratikus forradalom, amelynek az a sajátossága, hogy a proletariátus és a parasztság tevékenyen részt vesz benne, hogy agrárforradalommal, az agrárviszonyok gyökeres átalakításáért küzdő parasztmozgalommal jár együtt, és a tömegek saját követelésekkel lépnek fel. Történelmi szerepüket és mozgatóerőiket tekintve a polgári demokratikus forradalmak több fajtáját ismerjük:1 a feudalizmus elleni harc időszakában lezajlott polgári demokratikus forradalmak, amelyekben a burzsoáziáé volt a hegemónia, s amelyek biztosították a burzsoázia gazdasági és politikai uralmát. Ilyen például a 1789-1794 évi francia polgári forradalom; 2 az imperializmus kezdeti időszakának és a kapitalizmus általános válsága első szakaszának polgári demokratikus forradalmai. Ezekben a polgári demokratikus forradalmakban a parasztsággal szövetségben harcoló proletariátus szerzi meg a vezető szerepet. Az ilyen forradalmak a kapitalizmus gyorsabb ütemű fejlődéséhez egyengetve az utat, előkészítették a feltételeket a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövéséhez. Ilyen volt például Oroszországban az 1917-es februári forradalom. 3 a kapitalizmus általános válsága második szakaszának polgári demokratikus forradalmai (a népi demokratikus országokban lezajlott forradalmak). 4 a kapitalizmus általános válsága harmadik szakaszának polgári demokratikus forradalmi a gyarmati és a függő országokban, az úgynevezett nemzeti demokratikus forradalmak. E forradalmak sikeres fejlődése független nemzeti demokratikus államok megalakulásához vezet.

           Polgári Társadalom: a Marx előtti filozófiában használatos kifejezés, amellyel a XVIII századtól kezdve a társadalmi, szűkebb értelemben pedig a vagyoni viszonyokat jelölték. A polgári társadalmat elméleti magyarázata az angol és francia materialista filozófusok fejfogásában lényeges korlátozottságokat tartalmazott, amennyiben nem értették meg, hogy a polgári társadalom kialakulása, léte a termelési mód fejlődésétől függ; a polgári társadalom kialakulását az ember természetes tulajdonságaival, politikai feladatokkal, az igazgatás és törvényhozás formáival, az erkölcsiséggel stb. magyarázták. Hegel polgári társadalmon a „szükségletek rendszerét” értette, amely a magántulajdonon alapszik: vagyoni és rendi viszonyokat, jogi viszonyok rendszerét. Bár a polgári társadalomra vonatkozó hegeli nézetekben bizonyos megsejtések találhatók a társadalom lényeges fejlődéstörvényeit illetően, koncepciójuk egésze mégis tarthatatlan. Hegel idealizmusa e kérdésben abban mutatkozik meg, hogy a polgári társadalmat az államtól függő valamiként fogja fel; nála az állam az objektív szellem igazi formája, míg a polgári társadalom csupán „véges” formája a szellemnek. Korai műveiben Marx is használja a polgári társadalom terminust és fogalmat, mégpedig először 1843-ban Hegel bírálata során. Marx ekkor a polgári társadalmon a család, a rendek és az osztályok szervezetét, a tulajdonviszonyokat, az elosztás formáit és módjait, általában a társadalom létét és működését biztosító feltételeket, az ember valóságos életének és tevékenységének feltételeit érti, de hangsúlyozza objektív jellegüket és gazdasági alapjukat, függőségüket. A későbbiekben Marx a polgári forradalmat nem eléggé pontos terminusa helyett szigorúan tudományos fogalmakat használ (kapitalista társadalmi-gazdasági rend, a társadalom gazdasági szerkezete, gazdasági alap, termelési mód stb.).

           Politika: az állam ügyeiben való részvétel, az állam irányítása, az állam tevékenységi formáinak, feladatainak, tartalmának meghatározása. A politika körébe tartoznak az államberendezésnek, az ország igazgatásának, az osztályok vezetésének, a pártharcnak stb. kérdései. A politikában az osztályok létérdekei és kölcsönös viszonyai fejeződnek ki. A politika nemzetek és államok közti viszonyt is kifejez (külpolitika). Az osztályok közötti viszony-s ennélfogva az osztályok politikája is-gazdasági helyzetükből következik. A politikai eszmék és a nekik megfelelő intézmények alkotják a felépítmény fő alkotórészét, amely a gazdasági alapon emelkedik. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a politika a gazdaság passzív következménye. Ahhoz, hogy a politika ilyen hatalmas átalakító erővé válhassék, helyesen kell tükröznie a társadalom anyagi élete fejlődésének szükségleteit. A reakciós burzsoázia politikája fékezi a társadalom fejlődését, mert szembeszegül objektív szükségleteivel. a kommunista párt politikájának ereje ezzel szemben abban rejlik, hogy pontosan számol e szükségletekkel. A kommunista párt politikája megfelel a nép életbevágó érdekeinek, s a dolgozók széles tömegeinek állandó támogatását élvezi. A kommunizmus építésének vezetése azért eredményes, mert a helyes politika megfelelő szervezőmunkával párosul. Ez a politika realitásának záloga. Ezért tulajdonít a párt elsőrendű jelentőséget a tömegek politikai nevelésének, a pártkáderek képzésének és megedzésének. A kommunista pártpolitikájának vezető és irányító befolyása alatt fejlődik a kultúra és az ideológia valamennyi területe: a tudomány, a művészet, az erkölcs stb. A párt élesen bírálja az apolitizmus és eszmeietlenség mindennemű megnyilvánulását a kulturális építőmunkában, következetes harcot hirdet a burzsoá ideológia ellen. Az SZKP belpolitikája a kommunizmus felépítésére irányul, és szorosan összefonódik külpolitikájával, melynek célja: békés feltételek biztosítása a kommunizmus építéséhez, az emberiség megmentése egy harmadik világháborútól.

           Proletariátus: a kapitalista társadalom egyik alapvető osztálya, amely meg van fosztva a termelési eszközök tulajdonától és munkaerejét kénytelen eladni létszükséglete biztosítása érdekében. A proletariátus a feudális társadalom méhében alakult ki. A kapitalizmus fejlődésének velejárója a kisárutermelés hanyatlása, a parasztok és kézművesek tönkremenetele, akik a proletariátus soraiba kerülnek. A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésével párhuzamosan aránytalanul fokozódik a proletariátus kizsákmányolása. A proletariátus osztályöntudata érlelődik, a burzsoázia elleni harcban hozza létre saját szervezeteit (a kommunista vagy munkáspártokat, a szakszervezeteket stb.). E küzdelemben a proletariátus nem csupán saját érdekeit védi, hanem valamennyi dolgozóját is. a proletariátus a kapitalista társadalom egyetlen valóban forradalmi osztálya, a kommunista ideológia hordozója, amely feladatának tekinti a szocialista forradalom útján a burzsoá rend megdöntését és a politikai hatalom kivívását. Fő célja: a szocialista és kommunista társadalom felépítése. A jelenlegi körülmények között folytatódik a kapitalista társadalom további proletarizálódása. Fokozódik a proletariátus és a monopolista burzsoázia ellentéte. A dolgozók széles tömegei válnak a proletariátus szövetségeseivé: a parasztság, az értelmiség jelentős része és más rétegek. Az imperializmus elleni harcban növekszik és tömörül a gyarmati és függő országok proletariátusa is. A szocialista forradalom győzelmével a proletariátus alárendelt, kizsákmányolt, a termelési eszközöktől megfosztott osztályból olyan munkásosztállyá válik, amely az ország teljes jogú gazdája, a maga és az egész társadalom javára dolgozik.

           Proletárdiktatúra: a proletariátus államhatalma, amely a tőkés rendszer megszüntetése és a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmát, ez győzelmének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi-lenini elmélet legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmát, hogy megtörje a kizsákmányolók ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzen a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen. Ám a proletárdiktatúra nemcsak erőszakot és főleg nem erőszakot jelent. Fő funkciója- konstruktív, építőfunkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozók nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén: a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele. Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata: a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozók különféle tömegszervezetei: a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei. A történelemben a proletárdiktatúra első formája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan. A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján. Végül, a legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a P. nem egy másik új formája alakult ki: a népi demokrácia. A P. nem

Öncélú, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen szükségszerű eszköze. „A proletáriátus diktatúrája – állapítja meg az SZKP programja – biztosította a szocializmusnak – a kommunizmus első szakaszának – teljes és végleges győzelmét, biztosította a társadalom átmenetét a kommunizmus általánosan kibontakozó építésébe, ezzel teljesítette történelmi küldetését és a belső fejlődés feladatai szempontjából a Szovjetunióban már nem szükségszerű.”