Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, KISZ: az MSZMP vezetése alatt működő ifjúsági tömegszervezet. Magyarországon 1918 novemberében alakult meg a kommunista ifjúsági mozgalom Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ) néven. Miután az IOSZ egyesült a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségével, Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) néven működött tovább(1919 április 6-tól). Tagjai aktívan részt vettek a Tanácsköztársaság megszilárdításában, védelmében, a szocialista kultúra terjesztésében. Az ellenforradalmi rendszer idején a KIMSZ illegálisan működött és hősi harcot vívott a dolgozó fiatalok szociális és kulturális helyzetének javításáért, a SZU ellen készülő háború elhárításáért, az ifjúság politikai jogaiért. A fasiszta terror sok áldozatot követelt a KIMSZ soraiból. 1936-ban ideiglenesen feloszlatták a KIMSZ sejtjeit. A kommunista fiatalok ettől kezdve a szakszervezetek ifjúsági csoportjaiban és a Szociáldemokrata Párt szervezeteiben működő legális ifjúsági csoportokban tevékenykedtek. 1936-ban a kommunisták kerültek többségbe az Országos Ifjúsági Bizottságban (OIB). Az OIB és az SZDP ifjúsági vezető szerveként 1930-ban alakult. Az illegális KMP irányításával a kommunista fiatalok nagy befolyásra tettek szert, és jelentős eredményeket értek el a szakszervezeti és szociáldemokrata fiatalok balratolódásában, a KMP által meghirdetett munkásegyesség és antifasiszta népfrontpolitika népszerűsítésében. 1944 október 28-án újjáalakult a KIMSZ, Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) néven. Feladatául tűzte ki az ifjúság mozgósítását a német megszállók elleni harcra. A KISZ kezdeményezésével alakult meg 1944 novemberében a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja. A KISZ fegyveres csoportokat szervezett, melyek hősiesen harcoltak a megszállók és magyar cinkosaik ellen. 1945 februárjában, Budapest felszabadulása után a KISZ beszüntette működését, mert a párt kezdeményezésére és vezetésével megalakult a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ). Az ifjúság demokratikus egységét azonban a MADISZ nem tudta megvalósítani, mert a koalícióban részt vevő pártok jobboldali erői létrehozták saját ifjúsági  szervezetüket és rövidesen újból működni kezdtek a reakciós ifjúsági szervezetek. Az ifjúsági egység megbontására a demokratikus erők válasza  az ifjúság egyes rétegeit tömörítő szervezetek létrehozása volt . létrejött az ifjúmunkás mozgalom tradíciójára támaszkodó Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom (SZIT). Kommunista kezdeményezésre fejlődésnek indult az egyetemisták szervezete, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége. (MEFESZ), a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) és a gyermekeket tömörítő úttörőmozgalom. Minden szervezetek munkájának koordinálására 1946 márciusában megalakult a Magyar Ifjúság Országos Tanácsa (MIOT). A szocialista forradalom előrehaladása megteremtette az egységes ifjúsági szervezet megalakításának feltételeit. 1948 tavaszán létrejött az egyes rétegszervezeteket összefogó Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (MINSZ) és ezzel egyidőben megszűntek az egyes pártok ifjúsági szervezetei. 1950  júniusában sor került a szervezeti széttagoltság megszüntetésére és megalakult a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ). A DISZ mozgósította az ifjúságot a szocializmus építésére. A sikerek mellett azonban hibákat is elkövetett, melyek összefüggtek az akkori pártvezetés hibáival. Az ellenséges erők az ellenforradalom előkészítése idején nagy súlyt helyeztek arra, hogy megbontsák az ifjúsági egységet és felbomlasszák a DISZ-t. Az ellenforradalom napjaiban az ifjúság egy kis részét sikerült a reakciónak félrevezetni és felhasználni szocialistaellenes céljai érdekében, sőt hozzákezdett a régi fasiszta, félfasiszta, polgári ifjúsági szervezetek létrehozásához. Az ellenforradalom leverése után rövid ideig még működtek egyes rétegszervezetek, de a szocialista hatalom megszilárdítása lehetővé tette a párt vezetése alatt álló egységes ifjúsági szervezet megteremtését. 1957 márciusában megalakult a KISZ. A KISZ az MSZMP vezetésével, a marxizmus-leninizmus alapján működik. Fő feladata segíteni a pártnak az ifjúság szocialista nevelésében, mozgósítani a fiatalokat a szocializmus építésére. A KISZ tevékenyen részt vesz az ifjúságot érintő problémák megoldásában. Az MSZMP Központi Bizottsága 1970 február 18-i ülésén foglalkozott az ifjúságpolitika kérdéseivel. Határozatában részletesen foglalkozik a pártszervezetek ifjúsággal kapcsolatos feladataival, a KISZ kommunista jellegének erősítésével. A határozat szerint az ifjúsággal kapcsolatos teendők koordinálása érdekében létre kell hozni a Központi Bizottság, a Bp-i és megyei pártbizottságok ifjúsági munkabizottságait. A Minisztertanács mellett létrehoztak egy bizottságot, melynek feladata, hogy az állami élet területén ellenőrizze és koordinálja az ifjúsággal kapcsolatos munkát. A KISZ tagja a Demokratikus Ifjúsági Világszövetségnek.

           Magyar Szocialista Munkáspárt, MSZMP:  A Magyar Népköztársaság vezető, marxista-leninista pártja. 1918 november 24-én alakult a Kommunista Magyarországi Pártja (KMP) néven. A párt vezetője Kun Béla lett. A párt programja kifejezte a nép akaratát, így rövid idő alatt a néptömegek többsége a pártot követte, s ez megteremtette a proletárdiktatúra egyik legfontosabb feltételét. 1919 március 21-én a proletáriátus átvette a hatalmat, kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A túlerőben levő imperialisták azonban leverték a Tanácsköztársaságot, és elkezdődött a kegyetlen Horthy-rendszer. A kommunisták ellen féktelen terror kezdődött, sok ezer kommunistát köztük számos vezetőt meggyilkoltak és sokan emigrációba kényszerültek. A párt súlyos illegális körülmények között folytatta harcát, nagy mozgalmakat szervezett, különösen a gazdasági válság éveiben. Az uralkodó osztály kegyetlen terrorral válaszolt a megmozdulásokra. A KOMMINTERN VII. kongresszusa után a párt munkásegység erősítését és a népfront megteremtését tűzte ki célul. Amikor Magyarország Hitler oldalán belépett a második világháborúba, a párt meghirdette a nemzeti függetlenségért, Magyarországnak a háborúból való kilépéséért a harcot. Jelszava a „ Független, szabad demokratikus Magyarországot” lett. 1942-ben a reakció súlyos csapást mért a pártra. Több száz kommunistát letartoztattak és megkínoztak, kivégezték a párt titkárát, Schönherz Zoltánt, és agyonverték a „Szabad nép” szerkesztőjét, Rózsa Ferencet. A KB melynek élére Kádár János állt, nehéz körülmények között újjászervezte sorait. 1944 májusában létrehozta a fasisztaellenes erőket egyesítő Magyar Frontot. 1944 nyarán elkezdődött a fasiszta megszállókkal szembeni fegyveres ellenállás. Ságvári Endre a fasiszta elnyomó szervek egy csoportjával vívott fegyveres harcban vesztette életét. 1944 szeptemberében a párt a Magyar Kommunista Párt (MKP) nevet vette fel. A felszabadulás után a párt demokratikus fejlődés vezető pártja lett. Programot adott az újjáépítésre, a földreformra, az államosításokra. Vezette a harcot a népi demokratikus forradalom következetes végigviteléért. 1948 júniusában  - miután a Szociáldemokrata Párt megtisztította magát a jobboldali elemektől – a két párt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven egyesült. A párt hatalmas sikereket ért el a szocializmus építésében. A fejlődést megzavarta, hogy eluralkodott Rákosi Mátyás személyi kultusza, ami súlyos károkat okozott a párt- és állami életben, a gazdaságpolitikában, mindez rontotta a párt és a tömegek kapcsolatát. A párt 1953 júniusában feltárta a hibákat, ez azonban nem járt a hibák kijavításával, mert egyrészt a régi vezetés ragaszkodott hozzájuk, másrészt a hibákat és az önkritikát felhasználva egyre erősödött a Nagy Imre vezette revizionista csoport. Az SZKP XX. kongresszusa szellemében a párt 1956 júliusában helyes határozatokat hozott a hibák kijavítására, a revizionista elemek azonban mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. 1956 nyarára széles ellenforradalmi front jött létre, amely az imperialisták által támogatott reakciós erőktől a párton belüli revizionistákig terjedt. Ezek, kihasználva a korábbi évek hibáit, támadásba lendültek a szocialista rendszer ellen. Október 23-án kirobbantották az ellenforradalmat. A magyar kommunisták november 4-én Kádár János vezetésével új központot hoztak létre, megalakították a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt és a SZU segítségét kérték a szocializmus megmentésére. A párt neve Magyar Szocialista Munkáspárt lett. A párt – miután tisztázta az ellenforradalom okait és kidolgozta azokat a feladatokat, amelyek biztosítják, hogy a régi hibák ne ismétlődjenek meg – nagy sikereket ért el a szocializmus építésében. A párt a széles néptömegekre támaszkodva, a szocializmus minden hívét összefogva vezeti az országot. Legfelsőbb szerve az 5 évenként összehívott kongresszus.

           Maoizmus: általában ezzel a megjelöléssel illetik Mao Ce-tung eszméit. Ezek jegyében folyt le a hatvanas évek második felében a „nagy proletár kulturális forradalom”, s került sor a kínai politika súlyos szovjetellenes lépéseire. A mai kínai álláspont szerint Mao Ce-tung eszméi jelentik korunk marxizmusát. Megjegyzendő azonban, hogy a maoizmus nem fejlődött tételesen definiálható elméletté, ezért ez az elnevezés tulajdonképpen csak a KKP jelenlegi vonalának jellemzésére szolgálhat. Ezt az irányzatot s kommunista pártok túlnyomó többsége elutasítja, mert elméletileg ellentétes a marxizmus-leninizmussal, a proletár internacionalizmussal, a maoizmusból fakadó politika pedig szemben áll a szocialista országokkal, a kommunista világmozgalommal.

           MARX, Karl (1818-1833): a tudományos kommunizmus, a dialektikus történelmi materialista filozófia, a tudományos politikai gazdaságtan megalkotója, a nemzetközi proletariátus tanítója és vezetője. 1818 május 5-én Trierben (Poroszország, Rajna tartomány) született, apja nagy műveltségű, liberális szellemű ügyvéd volt. Marx 1835-ben fejezte be a trieri gimnáziumot, majd a bonni és berlini egyetemeken tanult. Világnézeti fejlődésének kiindulópontja a hegeli filozófia, illetve ennek radikális értelmezése volt. Marx az ifjúhegeliánusok szélső baloldali csoportjához tartozott, forradalmi demokrata elveket vallott. Legkorábbi munkájában, doktori disszertációjában. Marx még idealista ugyan, de messzemenően radikális és ateista következtetéseket vont le Hegel filozófiájából. 1842-ben lett „Rheinische Zeitung” munkatársa, majd szerkesztője. Vezetése alatt az újság a forradalmi demokrácia orgánumává vált. A gyakorlati tevékenység és az elméleti meggondolások Marxot nyíltan szembefordították a hegeli filozófiával, mert a hegeli filozófia békülékeny tendenciája és konzervatív politikai következtetései miatt nem felelt meg a reális társadalmi fejlődés követelményeinek, s a viszonyokból fakadó forradalmi feladatoknak. Hegellel és az ifjúhegeliánusokkal való szembefordulását mutatja az a tény, hogy filozófiai téren kezd a materializmus álláspontjára helyezkedni. E folyamatot segítette elő a valóságos életviszonyok, mindenekelőtt a gazdasági élet tanulmányozása és Feuerbach hatása. Marx filozófiai fejlődésének végleges fordulata (1844) összefügg a forradalmi demokratizmusról a proletár kommunizmusra való áttéréssel, amely az európai osztályharc fejlődésének hatására alakult ki Marx állásfoglalásában. Különösen nagy hatást tett rá az 1844-es németországi sziléziai felkelés, valamint személyes részvétele a párizsi forradalmi megmozdulásokban, ahová 1843-ban, a „Rheinische Zeitung” betiltása után utazott. Marx világnézetének kialakulásához hozzájárult a politikai gazdaságtan, az utópikus szocializmus és a történelem tanulmányozása is. Marx új álláspontja a „Német-francia évkönyvek”-ben fejeződött ki (1844). Cikkei: „A hegeli jogbölcselet bírálatához. Bevezetés” és „A zsidókérdéshez”. Ezekben a munkákban Marx először tárta fel a proletariátus történelmi szerepét, s jutott el addig a következtetésig, hogy a forradalom elkerülhetetlen, a munkásmozgalmat egyesíteni kell a tudományos világnézettel. Ebben az időben kötött barátságot Engelsszel és vele együtt kezdett hozzá az új világnézet rendszeres kidolgozásához. A tudományos kutatások eredményeinek általánosítása és az új elmélet alaptételeinek kidolgozása a „Gazdasági-filozófiai kéziratok”-ban (1844), továbbá az Engelsszel közösen írt „A szent család” 81845) és „A német ideológia”(1845-1846) című művekben, a „Tézisek Feuerbachról”(1845) című munkájában és a kiforrott marxizmus egyik első alkotásában, a „Filozófia nyomorúságá”-ban(1847) látott napvilágot. A marxizmus mint teljes, egységes tanítás alakult ki, amelynek alkotórészei szerves egységben vannak egymással. 1847-ben az akkor Brüsszelben élő Marx csatlakozott az „Igazak Szövetsége” (később „Kommunisták Szövetsége”) nevű titkos propagandista társasághoz; részt vett a Szövetség II kongresszusán. A kongresszus megbízásából Marx és Engels összeállították „A Kommunista Párt kiáltványá”-t (1848), e nagyszerű művet, amelyben már befejeződött a marxizmus alapelveinek megformálása. E műben világosan kifejtették „az új világszemlélet, a következetes, a társadalmi élet területét is átfogó materializmust, a dialektikát, mint a legsokoldalúbb és legmélyebb fejlődéstant, az osztályharc elméletét és a proletariátusnak, az új, kommunista társadalom megalkotójának világtörténelmi, forradalmi szerepéről szóló elméletet”. A dialektikus és történelmi materializmus igazán tudományos filozófia, szerves egységet alkot benne a materializmus és a dialektika, a természet és a társadalom materialista értelmezése, a létről és megismerésről szóló tanítás, az elmélet és a gyakorlat. Ez lehetővé tette a Marx előtti materializmus metafizikusságának és jellemzőinek: a sajátos szemlélődő jellegnek, az antropologizmusnak, s a történelem idealista értelmezésének leküzdését. Marx filozófiája a világ megismerésének és átalakításának leginkább adekvát módszere. A tudomány és a gyakorlat fejlődésének története a XIX – XX században meggyőzően bizonyította a marxista filozófia fölényét az összes idealista és metafizikus materialista filozófiákkal szemben. A marxizmus tanítása abban a harcban érett és erősödött, vált a proletár ideológia egyedüli formájává, amelyet a különféle tudománytalan, proletárellenes és kispolgári nézetek ellen folytatott. Marx tevékenységének jellemző vonása – a pártosság, a tudományos elmélettől való bármilyen eltéréssel szemben engesztelhetetlenség. Marx nemcsak a tudományban volt forradalmár, hanem tevékenyen vett részt a proletariátus felszabadulásáért vívott harcban. Az 1848-1849-es forradalmak időszakában Németországban ott volt a politikai harc első vonalában. Marx megalapította és vezette a „Neue Rheinische Zeitungot”; a lap hasábjain határozottan védelmezte a proletár álláspontot a forradalomban. 1849-ben kiutasították Németországból és véglegesen Londonban telepedett le. A Kommunisták Szövetsége feloszlása (1852) után Marx proletármozgalmi tevékenysége az I Internacionálé létrehozásában (1864) és annak egész munkájában érte el tetőpontját. Marx figyelemmel kísérte a forradalmi mozgalom fejlődését minden országban. Életének végéig mindenkor az aktuális politikai küzdelmek sűrűjében élt, ebből merítette a szükséges anyagot elmélete fejlesztéséhez. Az 1848-1849-es európai polgári forradalmak tapasztalata adta az alapot a szocialista forradalom és az osztályharc elméletének továbbfejlesztéséhez. A forradalom tapasztalatai alapján fejlesztette tovább a proletárdiktatúrának, a polgári forradalomban követendő proletártaktikának, továbbá a munkásosztály és parasztság szövetsége szükségszerű voltának eszméit mutatott rá a burzsoá államgépezet szétzúzásának elkerülhetetlenségére. A Párizsi Kommün tapasztalatainak tanulmányozása alapján tárta fel a proletárdiktatúra államformáját. A tudományos kommunizmus elméletét fejlesztette tovább a „Gothai program kritikája” (1875) című műben. Marx tudományos érdeklődése főként a politikai gazdaságtanra és fő műve: „A tőke” megalkotására irányult. A tudományos politikai gazdaságtan kidolgozása a tudományos kommunizmus megalapozásának legfontosabb eszköze volt, ezért tekintette Marx legfőbb céljának „A tőke” megírását, fordította minden erejét, feláldozva családja érdekeit és saját egészségét. „A tőké”-nek kimagasló filozófiai jelentősége van, a kutatás dialektikus módszerének ragyogó megtestesülése. Marx korábbi közgazdaságtani munkájának előszavában „A politikai gazdaságtan bírálatához” (1859) címmel fejtette ki tömören a történelem materialista értelmezésének lényegét. „A tőké”-ben ez az értelmezés hipotézisből tudománnyá vált. Marx levelezése is sok, filozófiájára jellemző anyagot tartalmaz. Az emberiség történelmében egyetlen tanítás sem igazolódott még úgy a gyakorlatban, mint Marx tanítása. Marx művét az új történelmi körülmények között Lenin fejlesztette tovább.

           Marxizmus – Leninizmus: a természet és a társadalom fejlődésének legáltalánosabb törvényeiről, a dolgozó tömegek forradalmáról, a szocializmus győzelméről és a kommunista társadalom építéséről szóló tudomány; a munkásosztály és a kommunista párt ideológiája. Megalkotói: Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895). Majd tanításaikat új történelmi helyzetben továbbfejlesztve V. I. Lenin (1870-1924). Kialakulása és fejlődése szorosan összefügg a munkásosztály és a munkásmozgalom fejlődésével. A 19 század első felében már kialakult és önálló erővé vált a munkásosztály, kibontakoztak a kapitalizmus ellentmondásai, kiéleződött az osztályharc a munkásosztály és a burzsoázia között. Ahhoz, hogy a munkásosztály harca kibontakozhasson, szükség volt az osztályharc és osztálycélkitűzések tudományos megfogalmazására. Marx és Engels, felhasználva mindazokat az értékeket, amelyeket a tudomány addig alkotott, elemezték a társadalom fejlődését, a kapitalizmus törvényszerűségeit, megdöntésének szükségességét, kidolgozták a forradalmi harc legfőbb elveit. A marxizmus három fő forrása: a klasszikus német filozófia, az angol polgári politikai gazdaságtan és a francia utópista szocializmus. A marxizmus alkotórészei: a dialektikus és történelmi materializmus; a politikai gazdaságtan; a tudományos kommunizmus elmélete. Lenin megvédte Marx és Engels tanításait a különféle revizionisták és opportunisták támadásaival és hamisításaival szemben, és továbbfejlesztette az imperializmus, a proletárforradalmak korszakára alkalmazva. Elemezte az imperializmust, és arra a következtetésre jutott, hogy a szocialista forradalom győzelmet arathat egy országban is ott, ahol az imperializmus lánca a leggyengébb. Kidolgozta a polgári forradalomból a szocialista forradalomba való átmenet kérdéseit, a szocialista forradalom elvi és gyakorlati kérdéseit, a szocializmus építésének legfőbb elveit, a szocialista állam feladatait, a szovjethatalom kül- és belpolitikáját. Létrehozta és vezette azt az új típusú forradalmi pártot, amely képes a szocialista forradalom vezetésére. A marxizmus-leninizmus hatalmas eszmei fegyvere lett a világ dolgozóinak és élcsapatuknak: a kommunista és munkáspártoknak a társadalom forradalmi átalakításáért vívott harcban. A marxizmus-leninizmust korunkban a szocialista országok, a kommunista és munkáspártok tapasztalatai gazdagítják. a kommunista és munkáspártok feladata a marxizmus-leninizmus megvédése mindenfajta revizionista támadástól és dogmatikus ferdítéstől.

           Materializmus:  az egyedüli tudományos filozófiai irányzat, amely merőben ellentétes az idealizmussal. A materializmus fogalmat több értelemben használják, jelölik vele egyrészt az emberek ösztönös meggyőződését a külvilág objektív létezéséről, másrészt a materialista filozófiai világnézetet, amely az ösztönös materializmus szemléletének tudományos elmélyítése és továbbfejlesztése. A filozófiai materializmus az anyag elsődlegességét és a szellemi, az eszmei másodlagosságot vallja, ami azt jelenti, hogy a világ örök és nem teremtett létező, mely térben és időben végtelen. A materializmus a tudatot az anyag termékének, a külvilág visszatükröződésének tekinti, s ezért a világ megismerhetőségét hirdeti. A filozófia történetében a materializmus általában a haladó társadalmi osztályok és rétegek világnézete volt, amennyiben azoknak állt érdekében a világ helyes visszatükrözése, az ember természet feletti uralmának fokozása. A tudományos eredmények általánosításával a materializmus elősegítette a tudományos módszerek tökéletesedését, ami kedvezően hatott vissza az emberi gyakorlatra, a termelőerők fejlődésére. A materializmus és a szaktudomány fejlődése és kölcsönhatása során a materializmus megjelenési formái is változtak. Az első materialista elméletek az ókori Görögország, Kína és India rabszolgatartó társadalmaiban, a filozófia létrejöttével egyidejűleg alakultak ki, több száz évvel időszámításunk előtt, a tudományos ismereteknek, a csillagászat, a matematika és más tudományok területén elért fejlődésével összefüggésben. Az ókori, nagyrészt még naív materializmus (Lao-ce, Jang Csu, Vang csu,,, lokajáta iskola, Hérakleitosz, Anaxagorasz, Empedoklész, Démokritosz, Epikurosz stb) közös vonása volt a világ anyagiságának és az emberek tudatától független létezésének hirdetése. Képviselői arra törekedtek, hogy megtalálják a természet sokféleségében minden létező közös őselvét (elem). Az ókori materializmusnak érdeme, hogy kidolgozta az anyag atomos szerkezetének hipotézisét. Számos ókori materialista egyben ösztönös dialektikus is volt. Egyesek azonban még nem határolták el élesen a fizikait és a pszichikait, és pszichikus tulajdonsággal ruházták fel az egész természetet. A materialista és dialektikus nézetek fejlődése az ókori materializmusban még egybefonódott a mitológikus világkép hatásával. A középkorban a reneszánsz idején a materialista tendenciák a nominalizmusban, a panteista elméletekben, és „az isten és a természet együttes örökkévalóságának” elméletében fejeződtek ki. A materializmus a XVII-XVIII században az európai országokban fejlődött tovább (Bacon, Gailei, Hobbes, Gassendi, Spinoza, Lvcke), újkori formája ( a metafizikus, mechanikus materializmus) a születőben levő kapitalizmus talaján jött létre és összefüggött annak fejlödő termelésével, új technikájával és tudományával. A materialisták, akik az akkor még haladó burzsoázia ideológusaként léptek fel, harcoltak a középkori skolasztika és az egyházi tekintély ellen, figyelmüket a tapasztalatra mint tanítóra és a természetre mint a filozófia tárgyára fordították. A XVII-XVIII századi materializmus az akkori rohamosan fejlődő matematikához és mechanikához kapcsolódott, és ennek folytán mechanikus jellegű volt. Másik sajátossága: az analízisra, a természetnek többé-kevésbé önálló, egymástól független kutatási területekre és tárgyakra való osztására törekedett, s emellett fejlődésüktől elszakítva vizsgálta e területeket és tárgyakat. Ezen időszak materialista filozófusai között különleges helyet foglaltak el a francia materialisták. A mozgás értelmezésében Toland-ot követték és azt egészében véve még mechanikusan fogták fel, de a természet egyetemes és elidegeníthetetlen sajátosságának tartották. Elhatárolták magukat attól a deista következetlenségtől, amely a XVIII századi materialisták többségét jellemezte. Az a szerves kapcsolat, amely mindenféle materializmus és az ateizmus között megvan, a XVIII századi materialistáknál különösen markánsan jutott kifejezésre. A materializmus e formája Nyugat-Európában Feuerbach „antropológiai” materializmusában érte el csúcspontját. Ugyanakkor Feuerbachnál mutatkozott meg legvilágosabban a valamennyi Marx előtti materializmust jellemző szemlélődő jelleg. Oroszországban és Kelet-Európa más országaiban érte el a Marx előtti materializmus legfejlettebb fokát, nevezetesen a XIX század második felében működő forradalmi demokraták filozófiájában. A forradalmi demokraták Lomonoszov, Ragyicsev és társaik hagyományára támaszkodtak, felülemelkedtek az antropológizmus és a metafizikus módszer szűk látókörűségén. A materializmus legmagasabb rendű és legkövetkezetesebb formája a dialektikus materializmus, amelyet Marx és Engels alkotott meg a XIX század közepén. A dialektikus materializmus a régi materializmusnak nemcsak az említett fogyatékosságait küzdötte le, hanem leszámolt a régi materializmus képviselőit jellemző idealista történetfelfogással is. a későbbiekben a materializmus történetében élesen különválik két elvileg ellentétes vonal. Egyik a dialektikus és történelmi materializmus fejlődése, a másik a materializmusnak számos leegyszerűsített és vulgarizált fajtája. Ez utóbbiak közül a legtipikusabb az a vulgár materializmus volt, amely végül a pozitivizmusba torkolt. Ez utóbbihoz tartoztak a vulgár materializmus azon válfajai is, amelyek a századforduló idején a dialektikus materializmus torzulásaként keletkeztek.

           Megismerés:  a valóság gondolati visszatükrözésének és reprodukálásának a társadalom fejlődéstörvényei által meghatározott és a gyakorlattal szorosan összefüggő folyamata, amelynek célja az objektív igazság feltárása. A megismerési folyamat során a külvilág tudatosodik bennünk, ismereteket, fogalmakat nyerünk a reális jelenségekről, amelyeket a gyakorlati tevékenységünkben a világ megváltoztatására, a természet emberi szükségleteknek megfelelő átalakítására alkalmazunk. A megismerés, valamint a természet és társadalom gyakorlati átalakítása az egységes történelmi folyamat két, egymást kölcsönösen feltételező, egymást kölcsönösen átható oldala. Maga a megismerés a társadalmi-gyakorlati tevékenység szükségszerű mozzanata, minthogy az emberek e tevékenységet csakis a dolgok és tárgyak tulajdonságainak és funkcióinak megismerése alapján folytathatják. Másrészt viszont, az emberek társadalmi-gyakorlati tevékenysége a megismerési folyamat szükségszerű mozzanata. Az ismeretelmélet akkor vált valódi – az anyagi világról szerzett ismeretek keletkezésének és fejlődésének objektív törvényeit feltáró – tudománnyá, amikor a gyakorlatot is bekapcsolták az ismeretelmélet körébe. A megismerés forrásaként jelentős szerepet játszik a tevékeny gyakorlati ráhatás a természetre, a nyersanyagok gyakorlati feldolgozása, a természeti tárgyak tulajdonságainak felhasználása a termelésben. A gyakorlati tevékenység során nemcsak a tárgyak külső tulajdonságai, hanem gyakorlati funkciójuk és objektív lényegük is feltárul, és az emberi ismeretek, fogalmak, elméletek tartalmává válik. A megismerés különféle formákban végbemenő bonyolult, dialektikus folyamat, amelynek sajátos szakaszai és fokozatai vannak, s az ember különböző képességei vesznek részt benne. A megismerés tapasztalatra, a gyakorlatra támaszkodik, s a külvilág érzéki megismerésével kezdődik. A megismerés folyamatában éppen ezért nagy szerepet játszik az „eleven szemlélet”, az ember közvetlen érzéki kapcsolata a világgal. Az érzetek megkerülésével az ember semmit sem ismerhet meg a valóságból. Az „eleven szemlélet” az észlelet, érzet, képzet formájában, a tények közvetlen érzéki tanulmányozása, a jelenségek megfigyelése révén valósul meg. Az érzéki megismerés különféle formái útján a dolgok külső, konkrét tulajdonságait ismerjük meg. Megkülönböztetjük a hőt, a hideget, a színeket, a szagokat, a szilárdságot, a lágyságot stb., és ezáltal helyesen tájékozódunk a dolgok világában, különbséget tudunk tenni közöttük, különféle információkat szerzünk a környezetünkben végbemenő változásokról. A tárgyak képeinek észlelése és képzeteinkben való megőrzése teszi lehetővé, hogy szabadon használjuk a tárgyakat, kapcsolatot teremtsünk külső tulajdonságaik és funkciójuk között. De bármennyire jelentős is a megismerés érzéki formája, önmagában nem teszi lehetővé a dolgok lényegébe való behatolást, a valóság törvényeinek feltárását. Márpedig éppen ez az utóbbi a megismerés fő feladata. Az „eleven szemlélet”, a tapasztalat adatait magasabb megismerő képessége – az  elvont logikai gondolkodás – útján dolgozza fel és általánosítja az ember; a gondolkodás formái: a fogalom, az ítélet, a következtetés. A fogalmak is az ember társadalmi termelőtevékenységének termékei. A dolgok tulajdonságai, funkciói objektív jelentőségük a gyakorlat szempontjából a jelzőrendszerben rögződve, a szavak jelentésévé és értelmévé válnak, melyek segítségével az emberi gondolkodás meghatározott fogalmakat alkot a dolgokról, tulajdonságaikról és megnyilvánulási módjukról. A gondolkodás mint logikai tevékenység sokféle formában valósul meg: az indukció és dedukció, analízis és szintézis, hipotézis- és elméletalkotás stb. révén. Jelentős szerepük van a megismerésben a képzelőerőnek, az alkotó fantáziának, az intuiciónak, mert lehetővé teszik, hogy tapasztalati adatok alapján széles körűen általánosítsuk a dolgok természetéről nyert képzeteinket. Ámde a gondolkodás során kialakított eszmék, gondolatok még szubjektívek, nyitva áll még a kérdés: megfelelnek-e a valóságnak. E kérdést nem csupán elméleti megfontolások és bizonyítások döntik el, hanem mindenek előtt a társadalmi-történeti gyakorlat. Az elmélet csak abban az esetben lesz a megismerés egy-egy ciklusát lezáró objektív igazság, ha a társadalmi-gyakorlati tevékenység, mely közvetve vagy közvetlenül ezen elméleten alapszik, lehetővé teszi az ember számára a természet vagy a társadalom erői feletti uralmat. Csak akkor beszélhetünk a nézetek, ismeretek, elméletek igaz voltáról, ha a társadalmi-termelési gyakorlat igazolja, hogy megfelelnek a valóságnak. Lenin ezt írta: ”Az eleven szemlélettől az absztrakt gondolkodáshoz, és ettől a gyakorlathoz – ez az igazság megismerésének dialektikus útja”. A tudományos igazságokat nem egyetlen, elszigetelt, speciálisan levezetett kísérlet (tapasztalat) igazolja. A társadalom egész termelő tevékenysége, történeti léte szüntelenül pontosabbá teszi, mélyíti, tökéletesíti, ellenőrzi ismereteinket. Az igazság folyamat. A gyakorlat elég biztos támpont ahhoz, hogy megkülönböztesse az objektív igazságot a tévedéstől, megerősítse ismereteink igaz voltát, de ugyanakkor a gyakorlat maga is fejlődő folyamat, mely minden adott szakaszban a termelés adta lehetőségektől, a technikai színvonaltól függ. ez azt jelenti, hogy a gyakorlat is viszonylagos, s ezért fejlődése nem engedi megváltozhatatlan dogmává merevedni az igazságot. Csakis az objektív társadalmi és természeti törvények helyes megismerése alapján válik lehetővé a társadalom forradalmi átalakítása és a kommunizmus építése.

           Mennyiségi Változások Átcsapása Minőségi Változásokba:  a dialektika egyik alaptörvénye, amely az anyagi valóság objektív, egyetemes fejlődési törvényét fejezi ki, mely szerint az észrevétlen, fokozatos mennyiségi változások felhalmozása – mindenegyes folyamat számára specifikusan – szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, vagyis a régi minőség új minőségbe csap át. E törvény a természet, a társadalom és a gondolkodás összes fejlődésfolyamataiban érvényesül. A mennyiségi és minőségi változások összefüggnek egymással és feltételezik egymást: nemcsak mennyiségi változások mennek át minőségi változásokba, hanem a fordított folyamat is fennáll: a dolgok és jelenségek minőségi változásának eredményeként megváltoznak a mennyiségi jellemzők is. Így például a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet a mennyiségi mutatók tekintetében is jelentős változást okozott: meggyorsult a gazdasági és kulturális fejlődés üteme, emelkedett a nemzeti jövedelem és a dolgozók munkabére. A mennyiségi és minőségi változások viszonylagosak. Egy és ugyanazon változás bizonyos (kevésbé általános) tulajdonságokhoz képest lehet minőségi, más (általánosabb) tulajdonságokhoz képest viszont csak mennyiségű jellegű. Így a monopolkapitalizmus szakaszába való átmenet a kapitalizmuson belül nem a minőség abszolút változása: a kapitalizmus minősége jelen esetben csupán abban az értelemben változott, hogy bizonyos új, lényeges jellemvonások és tulajdonságok alakultak ki, amelyek nem változtatták meg a kapitalizmus lényegét. A mennyiségi változások átcsapása minőségi változásokba olyan dialektikus törvényszerűség, amely a mozgás és a fejlődés mikéntjére, módjára mutat rá. Minden fejlődési folyamat egyidejűleg folytonos és megszakított. A megszakítottság minőségi ugrás formájában nyilvánul meg, a folytonosság pedig mennyiségi változások formájában jelentkezik. A fejlődés ilyen értelmezése szöges ellentétben áll a metafizikus felfogással, amely egyoldalúan szembeállítja az evolúcióval az egyes – ismeretlen eredetűnek tartott – ugrásokat. A marxizmus bebizonyítja a polgári ideológusok és revizionisták azon nézetének tudománytalan voltát, amely a társadalmi fejlődést csupán lassú evolúcióra, apró reformokra korlátozta, az ugrásokat, a forradalmi változásokat pedig tagadja; úgyszintén tudománytalan az anarchisták és a „balos” kalandorok álláspontja is, mely lebecsüli az erőgyűjtésre szánt, a döntő forradalmi tettekre előkészítő, kitartó, aprólékos tömegmunkát. A dialektikus materializmus az idealizmussal ellentétesen értelmezi a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapásának törvényét. Hegel, aki elsőként fogalmazta meg e törvényt, a dialektika többi törvényéhez hasonlóan misztifikálta azt. Hegelnél a mennyiségi, a minőség kategóriája és kölcsönös átcsapásuk kategóriái előbb absztrakt formában, az abszolút szellem keretében jelentkeznek, s csak utóbb a természetben. A marxista filozófia szerint e törvény nem a világteremtés előfeltétele, hanem ellenkezőleg, az objektív valóság visszatükröződése, és ebben az értelemben a külvilág tanulmányozásának eredménye. Minthogy a fenti törvény az objektív valóság egyik alapvető törvénye, egyben a világ megismerésének és tudatos gyakorlati megváltoztatásának is egyik alapvető elve. Megváltozott társadalmi feltételek között a dialektika törvényei sajátos formában nyilvánulnak meg. Így, a szocializmus idején a mennyiségi változások átcsapása minőségi változásokba (ugrások) már egyetlen esetben sem politikai forradalmakban valósul meg, hanem a társadalmi változások fokozatosan, a régi elhalása és az új elemek növekedése révén mennek végbe. Ez a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet egyik alapvető törvényszerűsége.

           Munka:  „A munka mindenekelőtt olyan folyamat, amely az ember és a természet között megy végbe, amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcseréjét”(Marx -A tőke). Az ember, miközben hat a természetre, megváltoztatja mind a természetet, saját tudatos célját valósítja meg, a természet tárgyait a maga szükségleteinek megfelelően alakítja át. A munka-folyamat három mozzanatot foglal magába:1. Az ember céltudatos tevékenységét, vagyis magát a munkát. 

             2. A munka tárgyát

             3. A munkaeszközöket, amelyekkel az ember a munka tárgyára hat.

A munka az emberi létezés első és alapvető feltétele. Nemcsak az ember életéhez szükséges eszközöket biztosítja, hanem a munka teremtette meg magát az embert, emelte ki az állatvilágból. Az ember és az állat között éppen az a lényeges különbség, hogy az állat a természet kész termékeit használja fel, az ember viszont, munkája folytán céljainak a szolgálatába állítja, megváltoztatja, saját szükségleteinek rendeli alá a természetet. A különböző társadalmi-gazdasági alakulatokban a munka különböző formákat ölt és mutatója a kor társadalmi viszonyai fejlettségének. Az ősközösségi rendben közös, kollektív volt a munka, közös tulajdont képeztek a termelési eszközök és a munka eredményei. Az ősközösségi társadalmat követő antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatokban mindenütt kegyetlenül kizsákmányolták az emberi munkát. A munka kizsákmányolása a kapitalizmusban éri el tetőfokát, itt a munka szellemileg és fizikailag megnyomorítja és tönkreteszi az embert. A szocialista forradalom megszabadítja a munkást a kizsákmányolástól. A szocializmusban és különösen a kommunizmusban éri el a munka a maga igazi rendeltetését: nem csak a létfenntartás forrása, hanem az alkotói ihlet és gyönyörűség forrásává is válik.

           Munkamegosztás:  a munkatevékenység különböző fajtáinak különválása és egymást kölcsönösen feltételező létezése a társadalmi termelés egységes rendszerében. A munkamegosztás jellegét és formáit a termelőerők fejlettsége határozza meg. A munkamegosztás jellemzi a termelő erők fejlettségi fokát, s ugyanakkor a munkatermelékenység további növekedését idézi elő, és ezzel előmozdítja a termelési viszonyok tökéletesedését és típusaik váltakozását. Az ősközösségben a munkamegosztás a legegyszerűbb formában jelentkezik, mint nem és kor szerinti munkamegosztás; a rabszolgatartó társadalomban kiválik az állattenyésztés, a kézművesség elválik a földműveléstől, s különválik a kereskedelem; megszületik és kifejlődik a területi, szakmai és nemzetközi munkamegosztás; a szellemi munka elvlik a fizikai munkától; a tőkés manufaktúra időszakában a munkamegosztás behatol magába az üzembe, és részleges munkamegosztás alakját ölti. Ez utóbbi a gépi technika megjelenésével megszilárdul és elmélyül. A kizsákmányoló társadalmi alakulatokban a munkamegosztás folyamata ellentmondásos jellegű, összefonódik az osztályantagonizmusokkal. Ez különös élességgel jelentkezik a tőkés munkamegosztás esetében, amely a termelőt részmunkássá változtatja, s élete végéig egy bizonyos munkaművelethez láncolja hozzá. A szocializmus tudatosan és tervszerűen felhasználja a munkamegosztás öröklött formáit, de egyben azonnal hozzáfog a régi munkamegosztás megszüntetéséhez és az új, kommunista munkamegosztás feltételeinek megteremtéséhez. A régi fajta munkamegosztás felszámolása szükséges feltétele a társadalmi termelés további növekedésének, a személyiség sokoldalú, harmonikus fejlődése biztosításának, a kommunizmus felépülésnek. A kommunista munkamegosztás megteremtése azon alapszik, hogy meggyorsul a termelőerők fejlődése, a társadalomban megvalósul a termékbőség (ez ugyanis megszabadítja az egyént attól, hogy anyagi okokból egy bizonyos tevékenységfajtához, egy bizonyos foglalkozáshoz kösse magát); ezenkívül elválaszthatatlanul összefügg az osztályok elhalásával és mindennemű társadalmi egyenlőtlenség megszüntetésével. A kommunista munkamegosztás lényege a legmagasabb fokú specializáló összekapcsolása a széles látókörrel, sokoldalú tudással és képességekkel a tevékenység szabad megválasztása és periódikus váltogatása mellett.

           „A Munka Része a Majom Emberréválásában”:  Engels műve (1876), amely az ember és az emberi társadalom kialakulásának társadalmi törvényszerűségeit vizsgálja. Engels a biológia, a paleontológia által felhalmozott anyagot általánosítva kimutatja, hogy a biológiai evolúció folyamatában létrejönnek a munkára való áttérés feltételei (kétlábon járás, az elülső végtagok felszabadulása, az emberszabású majmoknak, az ember elődeinek magasan fejlett pszichikuma). A munka akkor ölti a specifikusan emberi tevékenység jellegét, amikor megkezdődik a szerszámkészítés. Ennek révén azután kialakul a beszéd és a gondolkodás, amelyek az élet társadalmi formájának létrejöttével párhuzamosan fejlődnek tovább. Az ember szolgálatába állítja a természet erőit. Nemcsak közvetlen fogyasztásra használja őket, mint az állatok, hanem kényszeríti őket, hogy az ő előre kitűzött céljait szolgálják. A munka, a beszéd, a gondolkodás és az ember testi felépítése kölcsönösen hat egymásra az ember kialakulása folyamán. „A munka része… befejezetlen kézirat, Engels eredeti elképzelése szerint bevezető lett volna „A rabszolgaság három alapformája” című terjedelmes munkához, amely azonban nem készült el. A kézirat első ízben 1896-ban jelent meg német nyelve . később „A természet dialektikája” című kötetbe került.

           Nagy Októberi Szocialista Forradalom:  1917 október 25-én győzött a forradalom. A kommunista párt által vezetett forradalom a világ 1/6 részén megdöntötte a tőkés- és földbirtokos osztály hatalmát, megteremtette a proletáriátus diktatúráját, a szovjethatalmat, létrehozta a szocialista társadalom építésének alapját. A NOSZF győzelme hatalmas lökést adott a forradalmi mozgalmaknak. A szovjethatalom léte és fejlődése bebizonyította, hogy a kommunista párt vezette munkásosztály az imperialisták minden ellenséges cselekedetével szemben képes az ország vezetésére és a szocializmus felépítésére. A NOSZF győzelme elmélyítette a kapitalizmus általános válságát, megnyitotta a kapitalizmusból a szocializmusba való világméretű átmenet korszakát.

           Nemzeti Jövedelem: meghatározott idő – általában egy év – alatt adott országban az anyagi termelés különböző ágaiban létrehozott új érték; a társadalmi összterméknek a termelésben felhasznált, illetve elhasználódott termelési eszközök értékének levonása után fennmaradó része. Természeti formáját tekintve nagyrészt fogyasztási cikkekből, kisebb részt azokból a termelési eszközökből áll, amelyekkel bővítik az álló- és forgóalapokat és tartalékokat képeznek. A nemzeti jövedelem nagysága a társadalmi munka termelékenységétől, a termelési alapoktól és azok hatékonyságától, a termelés területén foglalkoztatottak számától függ. Elosztása során fogyasztási alapra és felhalmozási alapra oszlik.

           Nemzeti Kérdés:  azoknak a gazdasági, politikai, jogi, ideológiai és egyéb problémáknak az összessége, amelyek a nemzeteknek, népeknek a függetlenségért, önálló állami berendezkedésért, kedvező nemzetközi feltételekért, egyenjogúságért vívott harcában felvetődtek. A nemzetek kialakulásával együtt keletkezett és azóta is fontos szerepet játszik. A nemzeti kérdés lényegében nemzetek vagy nemzeti kisebbségek törekvése önkormányzatra vagy teljes önállóságra az ezt akadályozó erőkkel szemben. A nemzeti kérdés a munkásmozgalomban is fontos szerepet játszik. A II Internacionálé pártjai leszűkítették a „civilizált nemzetekre”, a leninizmus azonban kiterjesztette  a gyarmati és félgyarmati népek felszabadító harcára is. az imperializmus korában a nemzeti kérdés fő megjelenési formája éppen a nemzeti felszabadító mozgalom. A marxizmus-leninizmus álláspontja szerint a nemzeti kérdés megoldása: a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése, a nemzeti egyenjogúság és szuverenitás tiszteletben tartása, a népeknek a proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében való nevelése.

           Népesedés: a társadalom állandó és szükségszerű jelensége, a társadalom tagjainak számbeli növekedése. Mindenegyes társadalmi-gazdasági alakulatnak megvannak a maguk sajátos, történetileg átmeneti népesedési törvényei (a kapitalizmusra pl. a relatív túlnépesedés a jellemző). A polgári elméletek (pl. a malthusianizmus) a tőkés kizsákmányolás és a gyarmati népek elnyomásának igazolására abból a hamis elgondolásból indulnak ki, hogy népesedés törvényei örökek és változatlanok, azt állítják, hogy az ínség és az élelmiszerek hiánya a magas születési arányszám következménye. A valóságban a népesedés fejlődése többféle tényezőtől függ: a termelőerők színvonalától, a termelési viszonyoktól, az állam-és jogrendtől, az erkölcstől és a vallástól, a politikai és egyéb eszméktől, s végül a földrajzi környezettől. Bármennyire bonyolult is e tényezők kölcsönhatása, a népesedés végső soron mindig a társadalmi viszonyok, a társadalmi-gazdasági szerkezet meghatározó szerepe érvényesül, mert e viszonyok determinálják a népesség zömét alkotó széles dolgozó tömegek helyzetét. Bár egyéb tényezők, amelyek ellentétes irányban hatnak, időlegesen elfeledhetik a termelési viszonyok hatását, végső soron mindig ezek a dominánsok. Ez a tétel alkotja a marxista népesedéselmélet kiindulópontját.

           Népfront:  a munkásosztály vezetésével széles társadalmi rétegeket átfogó tömörülés. A fasizmus elleni harc a harmincas években megkövetelte, hogy fajra, vallásra és politikai nézetre való tekintet nélkül valamennyi antifasiszta erőt egyesítsenek. A széles összefogás feltétele és tényezője a munkásegység. A népi demokratikus országok mai népfrontmozgalmai az antifasiszta népfrontból fejlődtek ki. A fejlett tőkésországok jelenlegi monopoltőke-ellenes egységpolitikája, amelyet a kommunista pártok kezdeményeznek, szintén népfrontjellegű.

           Objektív igazság: filozófiai kategória az emberi ismeret azon tartalmának jelölésére, amely független a szubjektum akaratától és óhajaitól. Az igazságot a visszatükrözött objektumtartalma határozza meg. Az objektív igazság mint elméleti kategória, a szubjektív idealizmus igazságkoncepciói ellen irányul, amelyek szerint az igazságot az ember alkotja, és az emberek közötti megegyezés eredménye. Az igazságnak ez az értelmezése tudományellenes és reakciós, amennyiben lehetőséget nyújt arra, hogy igazságként fogadjanak el mindenféle babonát, vallásos hiedelmet, pusztán azért, mert ezeket az emberek többsége elfogadja. A mai polgári filozófia elveti az igazság objektív jellegét, ami a tudományos ismeretek szubjektivizálásához vezet, és ezzel aláássa és diszkreditálja a tudományt. Például a pragmatizmus valamely tételt akkor tekint igazságnak, ha elfogadása sikert biztosít az életben. A neopozitivizmus pedig a matematikai és logikai igazságokat konvenciókat tartja.

           Objektivizmus: a valóság, a jelenségek megközelítésének sajátos elve, amely szerint tartózkodni kell a jelenségek kritikai értékelésétől és a pártos következtetésektől, mivel – úgymond – a tudomány nem képes ilyen következtetésekre. Az objektivizmus tagadja az osztályszempont érvényestésének létjogosultságát az elméleti elemzésben. Az ideológiai harcban az objektivizmus olyan fogalmakkal, mint „osztály fölötti”, „össznépi”, „pártatlanság” valójában osztályálláspontot és osztályerőket fejez ki. A „szűk burzsoá objektivizmus”-t leleplezve Lenin kimutatta, hogy a marxizmustól az objektivizmus éppoly idegen, mint a szubjektivizmus, mivel a marxizmus pártossága szigorúan tudományos: vagyis a tudományos kutatás során olyan pártos következtetésekhez és értékelésekhez jut el, amelyek megfelelnek a dolgok menetének.

           Objektív Valóság: az egész anyagi világ a maga teljességében, valamennyi formájában és megnyilvánulásában. Az objektív valóság fogalma viszonylagos. A szubjektumhoz viszonyítva  az objektív valóság mindaz, ami a tudaton kívül létezik és tudatban visszatükröződik. De a szubjektum, tudatával együtt, maga is objektív valóság más emberekhez viszonyítva. A világra vonatkozó egyéni szemlélettől elvonatkoztatva azt mondhatjuk, hogy az objektív valóság megegyezik a realitással általában. A realitás magában foglalja a különböző anyagi objektumokat, ezek tulajdonságait, a teret, az időt, a mozgást, a törvényeket, a különböző társadalmi jelenségeket, a termelési viszonyokat, az államot, a művészetet stb. Mindez tükröződik az emberi tudatban, de attól függetlenül létezik. Ebből azonban nem következik, hogy az objektív valóság fogalma szélesebb, mint az anyag fogalma. Ilyen elképzelés csak abban az esetben keletkezhet, ha az anyagot elszakítják sokféle megjelenési formájától és tulajdonságától, amelyek nélkül nem létezik. A mozgás, a tér, az idő, az élet stb. – mindezek az anyag sokféle és különböző fejlettségű formáinak sajátosságainak, kölcsönhatásainak megnyilvánulásai, amelyek összességükben alkotják a világot mint egészet, vagyis az objektív valóságot.

           Objektum:  1 a filozófiában a külső tárgy, jelenség, tágabb értelemben az egész világ, amely tudatunktól függetlenül lét5ezik (objektív valóság). Az objektum a szubjektum tudatának és tevékenységének tárgya. Elvileg és történetileg elsődleges a szubjektummal szemben; 2. A közhasználatban valamennyi tárgy, dolog, műtárgy, épület, létesítmény megjelölése

           Okság: filozófiai kategória olyan jelenségek szükségszerű összefüggésének megjelölésére, melyek közül az egyik (az ok) kiváltja a másikat (az okozatot). Megkülönböztetünk általános vagy teljes és specifikus okot. Az általános ok valamennyi feltétel összessége, melyek megléte esetén szükségszerűen bekövetkezik az okozat. A specifikus ok – több feltétel összessége, melyeknek megjelenése (ha sok egyéb körülmény az adott helyzetben már jelen van és az ok működését lehetővé teszi) kiváltja az okozatot. Az általános vagy teljes ok feltárása csak viszonylag egyszerű esetekben lehetséges; rendszerint a tudományos kutatás feladata az adott jelenség specifikus okainak kiderítése. A specifikus ok ugyanis egyesíti magában a teljes oknak az adott helyzetben leglényegesebb elemeit, a fennmaradó elemek pedig csupán ezen specifikus ok működésének feltételeiként lépnek fel. Az okság kérdésében éles harc folyik a materializmus és az idealizmus között. A materializmus szerint az okság objektív és egyetemes jellegű, az oksági összefüggések pedig tudatunkon kívül és tőle függetlenül létező dolgok közötti összefüggések. A szubjektív idealizmus vagy egyáltalán tagadja az okságot, például az érzetek megszokott egymásutániságával azonosítja (Hume), vagy pedig elismeri ugyan, hogy az okság szükségszerű összefüggés, de azt tartja, hogy a megismerő szubjektum kényszeríti rá a külvilágra. Az objektív idealizmus elismeri ugyan, hogy az okság a megismerő tudatától függetlenül létezik, de alapját a szellemben, ideában, fogalomban keresi, ezeket pedig a szubjektum tudatától függetlennek tekinti. A dialektikus materializmus objektív és egyetemes jellegűnek tartja az okságot, de egyszersmind elveti az okság leegyszerűsített értelmezését is, az ok és okozat metafizikus szembeállítását, és mint egyazon kölcsönhatás mozzanatait vizsgálja ezeket: az ok által meghatározott okozat aktív szerepet játszik és visszahat a kiváltó okra. Az oksági összefüggések sokrétűek, nem korlátozhatók egyvalamely formájukra, amint  azt a metafizikus materializmus tette. A modern tudomány fejlődése megcáfolja az oksági összefüggések régebben ismert formáinak abszolutizálását, és ezáltal, hogy teljes sokrétűségükben tárja fel ezen összefüggéseket, igazolja, elmélyíti és gazdagítja az okság dialektikus materialista felfogását. Az okság kategóriája a tudományos kutatás egyik legfontosabb kategóriája, hiszen a kutatás végső soron mindig alapvető oksági összefüggések feltárására irányul.